„Szólni ér!” – Mit tehetünk a kortárs bántalmazás ellen már óvodáskorban?
- Írta: Boldogságóra,
- Megtekintve: 34
„Nem engednek játszani.”
„Azt mondta, hogy én nem lehetek a barátja.”
„Mindig elveszi tőlem.”
„Kinevettek.”
„Megint ellökött, de ne mondd meg neki, hogy szóltam!”
Ismerős mondatok az óvodai mindennapokból. Van, amelyik mögött egy gyorsan rendeződő nézeteltérés áll, máskor viszont olyan helyzetről árulkodnak, amelyben egy gyermek újra és újra bántást él át.
Az óvodás gyerekek világában a barátságok, konfliktusok, kibékülések és újraszerveződő kapcsolatok természetes részei a fejlődésnek. Ebben az életkorban tanulják és gyakorolják, hogyan lehet kapcsolódni másokhoz, osztozni, várni, nemet mondani, vagy éppen elviselni azt, ha valaki mást szeretne, mint ők.
Éppen ezért nem minden veszekedés, csúfolódás vagy lökdösődés kortárs bántalmazás. Ugyanakkor már óvodáskorban is kialakulhatnak olyan ismétlődő helyzetek, amelyekben egy gyermek rendszeresen célponttá válik, és egyre nehezebben tudja megvédeni magát.
A kutatások szerint a kortárs bántalmazás különböző formái már óvodáskorban is megjelenhetnek, ezért a megelőzésnek és a társas-érzelmi készségek fejlesztésének már ebben az életkorban fontos szerepe van (Rosen et al., 2025). Ugyanakkor fontos különbséget tenni az óvodáskori agresszió és a bullying között. A kicsik érzelemszabályozása, önkontrollja és társas készségei még intenzíven fejlődnek ebben a korban, a bántó viselkedés mögött ezért nem feltétlenül áll tudatos ártó szándék.
A felnőttek feladata éppen ezért kettős: észrevenni és komolyan venni a bántást, ugyanakkor megérteni, hogy mi állhat a gyermek viselkedése mögött. A legfontosabb, hogy a gyerekek minél előbb megtanulják: ha valakit bántanak, az nincs egyedül. Segítséget kérhet, és ő maga is segíthet másoknak.
Konfliktus vagy bántalmazás?
Két óvodás összeveszik ugyanazon a markolón. Kiabálnak, egyikük kikapja a másik kezéből a játékot, lökdösődni kezdenek. Néhány perc múlva már együtt építenek homokvárat.
Ez konfliktus – és önmagában még nem bullying.
Más a helyzet, ha egy gyermeket rendszeresen kizárnak a játékból, nap mint nap ugyanazzal a csúfnévvel illetnek, vagy a többiek újra és újra összefognak ellene. Különösen figyelmeztető, ha az érintett gyermek egyre visszahúzódóbbá válik, fél bizonyos társaitól, vagy nem tud változtatni a számára bántó helyzeten.
A kortárs bántalmazás egyik fontos jellemzője az ismétlődés, illetve az ismétlődés reális veszélye. Szintén meghatározó az erőviszonyok egyenlőtlensége: az egyik gyermek valamilyen okból nehezebben tudja megvédeni magát. Ez az erőfölény nem feltétlenül fizikai. Adódhat például abból is, hogy az egyik gyermeknek több barátja van, nagyobb befolyással rendelkezik a csoportban, vagy a többiek rendszeresen mellé állnak.
A bántás sem csak fizikai lehet. Ide tartozhat az ismétlődő csúfolás, megszégyenítés, fenyegetés, a játékból való tudatos kizárás vagy más gyerekek ellenhangolása is.
Óvodáskorban azonban különösen óvatosan kell bánnunk a címkékkel. Egy gyermek, aki ma ellöki a társát vagy csúfolódik, nem válik ettől „bántalmazó gyerekké”. Ráadásul a társas szerepek ebben az életkorban még változékonyak lehetnek: előfordulhat, hogy ugyanaz a gyermek egyik helyzetben bántóan viselkedik, máskor pedig ő maga szorul segítségre.
A „bántalmazó gyerek” megnevezés helyett ezért beszéljünk inkább bántó viselkedésről. A cél nem az, hogy valamelyik gyereket „rossz gyerekként” bélyegezzük meg, hanem hogy a bántást megállítsuk, a gyerekek biztonságát helyreállítsuk, és segítsünk másféle, erőszakmentes viselkedési lehetőségeket megtanulni.
„Ne árulkodj!” – vagy mégis szólni kell?
„Óvó néni, a Marci megint…”
A felnőtt számára a huszadik ilyen mondat egy délelőtt alatt valóban fárasztó lehet. A gyerek szempontjából azonban nagyon nem mindegy, milyen választ kap.
Gyakran halljuk, hogy különbséget kell tenni árulkodás és segítségkérés között. Ez valóban nagyon fontos, de óvodáskorban nem mindig olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk.
A kisgyerekek sokféle okból fordulhatnak a felnőttekhez. Lehet, hogy segítséget szeretnének kérni, mert valaki bántotta őket. Lehet, hogy bizonytalanok abban, mi megengedett és mi nem. Máskor figyelemre, elismerésre vagy megerősítésre vágynak, esetleg egyszerűen csak szeretnék elmesélni, mi történt.
Nem feltétlenül tudatos rosszindulat vezérli őket akkor sem, amikor egy társuk viselkedéséről számolnak be. A kortárs közösség szerepe már óvodáskorban is jelentős. A bántó helyzetek gyakran nem két gyermek között, a többiektől elszigetelten történnek. Más gyerekek is jelen vannak, figyelnek, reagálnak – és a reakciójuk hatással lehet arra, hogyan alakul a helyzet. Az óvodáskori bullyingot vizsgáló kutatások éppen ezért a szemlélők szerepére is felhívják a figyelmet. Nemcsak azt érdemes tehát megtanítani a gyerekeknek, hogy ne bántsák egymást, hanem azt is, mit tehetnek, ha azt látják, hogy valaki másnak rossz.
Óvodások esetében tehát érdemes nem az árulkodás felől közelíteni, és a hagyományos szembeállítást megértetni (miszerint az árulkodás célja többnyire az, hogy a másik bajba kerüljön, míg a segítségkérésé az, hogy valaki biztonságba kerüljön, vagy megszűnjön egy olyan helyzet, amelyet a gyerek egyedül nem tud megoldani). Ehelyett egyszerűen bátorítsuk a segítségkérést:
„Ha látod, hogy valakit bántanak, mindig szólhatsz egy felnőttnek.”
„Ha látod, hogy valaki fél, sír, vagy nem tud egyedül megoldani egy helyzetet, kérj segítséget.”
„Akkor is szólhatsz, ha nem téged bántanak, hanem valaki mást.”
A gyerekeknek azt is megmutathatjuk, hogy vannak helyzetek, amelyeket megpróbálhatnak önállóan rendezni. Például megkérhetik a társukat, hogy adja vissza a játékot, vagy elmondhatják, ha valami rosszul esett nekik. Ha azonban a bántás folytatódik, vagy nem érzik magukat biztonságban, nem kell egyedül megoldaniuk a helyzetet.
Fontos, hogy a segítés nem feltétlenül jelent közvetlen közbelépést. Nem várhatjuk el egy óvodástól, hogy egyedül állítson meg egy bántalmazási helyzetet, különösen akkor nem, ha ő maga is veszélybe kerülhet. A bántalmazás megállítása és a gyermekek biztonságának megteremtése minden esetben a felnőttek felelőssége.
Mit tegyen az óvodapedagógus?
Az első feladat nem annak eldöntése, „ki kezdte”, hanem a biztonság helyreállítása.
A pedagógus nyugodtan, de egyértelműen állítsa meg a bántó viselkedést: „Állj! Nálunk nem bántjuk egymást.” Ezután külön figyelmet érdemel az a gyermek, akit bántottak: „Látom, hogy ez rosszul esett. Itt vagyok, segítek.”
A következő lépés a történtek megértése. Nem kihallgatásra van szükség, hanem rövid, életkornak megfelelő kérdésekre: Mi történt? Mit szerettél volna? Mit éreztél? Mi történt a másikkal? Mit tehetnénk most?
Fontos, hogy ne várjunk minden helyzetben azonnali, pontos beszámolót. Egy feldúlt óvodásnak először megnyugvásra lehet szüksége. Az érzelmekről és a történtekről sokszor később könnyebb beszélgetni.
Ismétlődő eseteknél a mintázatok megfigyelése is elengedhetetlen. Hol történik leggyakrabban a bántás? Szabad játékban? Az udvaron? Öltözéskor? Mindig ugyanazok a gyerekek érintettek? Vannak olyan helyzetek, amikor egy gyermek rendszeresen egyedül marad, vagy kiszorul a közös játékból? Érdemes arra is figyelni, hogyan reagálnak a többiek. Van, aki nevetéssel vagy biztatással erősíti a bántó viselkedést? Van, aki odalép segíteni? Esetleg akad olyan gyermek, aki észreveszi ugyan a történteket, de nem mer megszólalni?
Ha a bántó helyzetek ismétlődnek, nem elegendő az egyes eseteket külön-külön rendezni. Fontos megfigyelni, szükség esetén dokumentálni, milyen körülmények között fordulnak elő, és hogy a pedagógusi beavatkozás után történik-e változás. Az érintett szülőkkel való együttműködés, valamint indokolt esetben az óvodapszichológus vagy más segítő szakember bevonása is szükségessé válhat. A cél ilyenkor sem a hibás keresése vagy a gyermekek megbélyegzése. Azt kell elérnünk, hogy a bántás megszűnjön, az érintettek biztonságban érezzék magukat, és a közösségben tartós változás történjen.
Kényszerített bocsánatkérés helyett jóvátétel
„Mondd szépen, hogy bocsánat.”
„Bocsánat.”
„Na, akkor adjatok puszit, és menjetek játszani.”
Ismerős jelenet – de vajon mi történt közben a megbántott gyermekkel?
A kikényszerített bocsánatkérés könnyen üres rituálévá válhat. A gyermek megtanulhatja a megfelelő szót anélkül, hogy megértené, mit okozott a viselkedésével. Érdemes ezért a jóvátétel felé terelni a helyzetet.
„Nézd meg Annát. Szerinted hogy érzi most magát?”
„Mi segítene neki?”
„Mit tudnál tenni azért, hogy egy kicsit jobban érezze magát?”
A jóvátétel lehet egy visszaadott játék, egy újraépített torony, egy rajz, egy kedves gesztus, segítségnyújtás vagy – ha a másik gyermek is szeretné – közös játék. És természetesen lehet őszinte bocsánatkérés is.
A hangsúly azon van, hogy a gyermek lassan megtapasztalja: ha valakit megbántottam, tehetek valamit azért, hogy helyrehozzam, amit lehet.
A jóvátétel azonban nem jelentheti azt, hogy a bántott gyermeknek el kell fogadnia egy gesztust, vagy azonnal újra együtt kell játszania azzal, aki megbántotta. A megbocsátást sem szabad kikényszeríteni. A bántott gyermeknek joga van ahhoz, hogy előbb megnyugodjon, és ahhoz is, hogy ne akarjon azonnal újra kapcsolódni. Ismétlődő bántalmazás esetén pedig különösen fontos, hogy a jóvátétel ne helyettesítse a felnőtt következetes beavatkozását. Egy kedves gesztus önmagában nem oldja meg azt a helyzetet, amelyben valakit rendszeresen bántanak.
A vigasztalást is meg lehet tanulni
Az empátia nem pusztán érzés – viselkedésben is megjelenik. Abban, hogy észrevesszük, ha valaki szomorú. Hogy odafordulunk hozzá. Hogy megkérdezzük, szüksége van-e segítségre. Ebben játékosan rengeteget segíthetünk.
Vigasztaló varázstáska: tegyünk egy zsákba tárgyakat vagy képkártyákat: zsebkendő, pohár víz, rajz, ölelés képe, kézfogás, játék, egy felnőttet ábrázoló kép. Egy baba vagy plüssállat „szomorú”, a gyerekek pedig kiválasztják, mivel próbálnának segíteni neki.
Mit mondhatnék neki? A pedagógus egyszerű helyzeteket mond: „Peti tornya összedőlt.” „Lilit nem vették be a játékba.” „Máté elesett.” A gyerekek vigasztaló mondatokat keresnek: „Segítsek?” „Gyere, építsük fel együtt!” „Szeretnél velünk játszani?”
Vigasztaló pantomim: beszéd nélkül mutassuk meg, hogyan lehet valakit támogatni. Odaülünk mellé? Nyújtunk neki egy zsebkendőt? Hívunk segítséget? Megkérdezzük, kér-e ölelést? A többiek kitalálják a gesztust.
Segítő szupererő: körben ülve minden gyermek húz egy egyszerű helyzetet: valaki sír, valaki egyedül marad, valakit csúfolnak, valaki fél. A feladat: „Mi lehetne most a segítő szupererőd?”
Fontos, hogy az ölelést, puszit vagy érintést ne tegyük kötelezővé. A vigasztalás része annak megtanulása is, hogy megkérdezzük a másikat, mire van szüksége.
Mesék, amelyek segítenek beszélgetni a bántalmazásról
A mese különösen jó eszköz óvodáskorban. A gyermeknek nem saját magáról kell beszélnie: először egy szereplővel történik valami. Megfigyelheti, mit érez, mit tesz, ki segít neki – majd biztonságos távolságból gondolkodhat a helyzetről. A gyermekirodalom használata segítheti az empátia, a társas ítélőképesség és a konstruktív megküzdés fejlődését.
A mesék lehetőséget teremtenek arra, hogy a gyerekek beszélgessenek a csúfolódásról, a kirekesztésről, a félelemről, a barátságról vagy éppen a segítségkérésről. A közös feldolgozás során új viselkedési lehetőségeket is megismerhetnek.
Magyarul is több olyan könyv elérhető, amely alkalmas lehet ezeknek a témáknak a feldolgozására. Nem mindegyik szól kifejezetten bullyingról, de mindegyik kapcsolódik a társas kapcsolatokhoz, a határokhoz vagy az egymás iránti figyelemhez.
Chirstian Tielmann: Berci azt mondja, állj! – már a legkisebbekkel is beszélgethetünk arról, mit tehet az, aki látja, hogy egy másik gyereket bántanak. A történet külön értéke, hogy a segítő társ szerepére is ráirányítja a figyelmet.
Shona Innes: A játszótér olyan, mint a dzsungel – körülbelül négyéves kortól segíthet megérteni a közösségi helyzeteket, a konfliktusokat és azt, hogyan igazodhatunk el közöttük.
Kiss Judit Ágnes: Babaróka cipője – a csúfolódásról, a különbözőségről és a másokért való kiállásról indíthat el értékes beszélgetéseket. Babaróka először maga válik csúfolódás célpontjává, később pedig már ő áll ki másokért.
Niels van Hove: Hogyan győztem le a szekálómat? – elsősorban a nagyobb óvodásokkal és kisiskolásokkal lehet alkalmas a csúfolódásról, a határhúzásról és a segítségkérésről való beszélgetésre.
Kertész Erzsi: NEM mese – a nemet mondás képességének erősítésére, a saját határok felismerésére és arra is jó lehetőséget kínál, hogy beszéljünk arról: mit tegyünk, ha mások egy bántó cselekedethez próbálnak minket bevonni.
Pernilla Stalfelt: Ne bánts! – a bántalmazás és a kiközösítés több oldalát mutatja meg, így alkalmat ad arra is, hogy ne csak a bántott gyermek érzéseiről, hanem a bántó viselkedés mögötti folyamatokról beszélgessünk.
A könyvválasztásnál természetesen mindig vegyük figyelembe a gyermekek életkorát, érzékenységét és a csoport aktuális helyzetét.
A felolvasás azonban önmagában kevés. Egy 2026-ban publikált, 76 kisgyermeknevelő bevonásával készült kutatás (Green et al., 2026) arra világított rá, hogy bár a pedagógusok sokat beszélgettek a gyermekekkel a mesékben megjelenő bántó helyzetekről, jóval kevesebb figyelmet fordítottak arra, mit tehetnek a szemtanúként jelen lévő társak. A vizsgálatban mindössze a pedagógusok 8%-a beszélt konkrétan arról, hogyan segíthetne egy gyermek a bántalmazást elszenvedő társának.
Ezért meseolvasás után kérdezzük meg:
Ki tudott volna segíteni? Mit mondhatott volna? Mit tehetett volna? Kitől kérhetett volna segítséget? Mitől érezhette volna magát kevésbé egyedül az, akit bántottak?
Mit adhat ehhez a Boldogságóra a Mentális Egészségért Program?
A kortárs bántalmazás megelőzése nem akkor kezdődik, amikor az első komoly eset megtörténik. Sokkal korábban.
Amikor egy gyermek megtanulja felismerni és megfogalmazni az érzéseit. Amikor megtapasztalja, hogy lehet nemet mondani. Amikor észreveszi, hogy a másik szomorú. Amikor megtanul segítséget kérni. Amikor örömet él át attól, hogy jót tett valakivel. Amikor képes egy konfliktus után újrakapcsolódni. Amikor egy közösségben természetessé válik, hogy figyelünk egymásra.
A Boldogságóra Program ezért elsősorban preventív oldalról tud kapcsolódni a kortárs bántalmazás megelőzéséhez. Az óvodás, 3–6 éves korosztály számára is kidolgozott foglalkozások között olyan témák jelennek meg, mint a társas kapcsolatok ápolása, a boldogító jó cselekedetek, a megküzdési stratégiák vagy a megbocsátás gyakorlása.
A közös játékok, mesék, dalok, relaxációk és beszélgetések olyan társas-érzelmi készségeket erősíthetnek, amelyek védőhálót jelenthetnek a közösségben: az érzelmek felismerését és kifejezését, az empátiát, a pozitív kapcsolódást, a segítségkérést, a megküzdést és az egymásra irányuló figyelmet. A Boldogságóra óvodai gyakorlatában a pedagógusok játékos, kreatív, zenei, mozgásos és mesés tevékenységekkel dolgozzák fel ezeket a témákat.
A cél nem egy konfliktusmentes óvodai csoport. Ilyen közösség talán nem is létezik – és nem is volna szükség rá, hiszen a hétköznapi konfliktusokból rengeteget tanulnak a gyerekek.
A cél inkább egy olyan közösség, amelyben biztonságos hibázni, lehet segítséget kérni, megtanuljuk megállítani a bántást, és tudjuk, hogyan forduljunk oda ahhoz, akinek szüksége van ránk.
Talán az egyik legfontosabb mondat, amit már óvodáskorban megtaníthatunk:
Ha valakit bántanak, nem kell egyedül maradnia. Szólni ér. Segíteni ér. Odaállni mellé ér.
Felhasznált és ajánlott szakirodalom
Böddi, Z., Jármi, É., & Serfőző, M. (2024). Az óvodáskori agresszió és bullying sajátosságai. Gyermeknevelés Tudományos Folyóirat, 12(2), 245–264. https://doi.org/10.31074/gyntf.2024.2.245.264
Green, V. A., Jacobsen-Grocott, T., Taylor-Holmes, I., Pitt, E., Salmivalli, C., Wilson, M., & Taylor, K. (2026). When early childhood teachers read books about bullying to preschool aged children: Are the bystanders discussed? Early Childhood Research Quarterly, 77, 86–96. https://doi.org/10.1016/j.ecresq.2026.06.010
Ribiczey, N., Szabó, B., & Jármi, É. (2018). Bullying az óvodában – az óvodai bántalmazás sajátosságai. Alkalmazott Pszichológia, 18(1), 91–112. https://doi.org/10.17627/ALKPSZICH.2018.1.91
Rosen, L. H., Scott, S. R., & Higgins, M. G. (2025). Books and bullies: Responses to bullying in preschool students. International Journal of Bullying Prevention, 7, 1–12. https://doi.org/10.1007/s42380-023-00171-z
Ross, S. W., & Horner, R. H. (2009). Bully prevention in positive behavior support. Journal of Applied Behavior Analysis, 42(4), 747–759. https://doi.org/10.1901/jaba.2009.42-747
Swit, C. S., Blakely-McClure, S. J., & Kamper-DeMarco, K. K. E. (2023). Preventing bullying in preschool-age children: Predictors of defending behaviour. International Journal of Bullying Prevention, 5, 202–216. https://doi.org/10.1007/s42380-023-00166-w
Nyitókép: AI
