Boldogságórás diákból csoportvezető
- Írta: Boldogságóra,
- Megtekintve: 56
Az iskola egyik fontos szerepe, hogy megteremtse azt a szociális közeget, ami a hatékony tanulásnak is az egyik alapvető feltétele. Az iskolában és a tanulással töltött évek alatt számos lehetőség nyílhat számunkra, hogy kapcsolódjunk a kortársainkkal, megtanuljunk csapatban dolgozni, különböző nézőpontokat kapjunk, és más-más szerepekben lássuk el a feladatainkat. Az iskolai légkör ezen sokszínűségét tapasztalhattam meg a Barcsi Széchényi Ferenc Gimnáziumban, ahol nem csak az osztályközösségemben, de Boldogságórás diákként, majd Diáknagykövetként is kibontakozhattam.
Azonban éppen ahogyan az iskola által biztosított szociális térben, az élet minden területén sokszor nehéznek bizonyul megérteni a körülöttünk élő emberek viselkedését, és felismerni a saját viselkedésmintázatainkat is. Különösen egy fiatal, tapasztalatlan, fejlődő léleknek. Véleményem szerint ezért elengedhetetlen, hogy a gyermekek és a fiatalok megfelelő támogatást és iránymutatást kapjanak ahhoz, hogy könnyebben eligazodjanak az őket körülvevő szociális közegben, és később sikeresen beilleszkedjenek a társadalomba. Ezt leendő tanárként személyes hivatásomnak érzem.
A gimnáziumban töltött éveim egyik legmeghatározóbb élménye volt a Boldogságóra Programban való részvétel. Számomra ugyanis ez a program pontosan a fent említett iránymutatást és megerősítést jelentette, és jelenti még mindig, ha más szerepből is. Sok éve Pávics Judit tanárnő a barcsi gimnáziumban a program felelőse, és az ő tapasztalatával és hozzáértésével működik igazán hatékonyan a Boldogságóra kezdeményezés ebben az intézményben.
A gimnáziumban már első évtől a program aktív tagja voltam, és rendszerint a barátaim is hétről hétre részt vettek az órákon. Emiatt nemcsak az új barátságok megteremtésében, de a meglévők ápolásában és elmélyítésében is jelentős szerepe volt az óráknak. Meghallgathattuk a társaink véleményét olyan témákban és szituációkban, amik biztosan nem kerültek volna elő egy hétköznapi beszélgetésben. Nemcsak egymást, de önmagunkat is megérthettük a társainkon keresztül. Egy biztonságos teret alkottunk az évek során, és olyan rutinokat építettünk az életünkbe – sokszor tudat alatt –, mint a hála gyakorlása, az átkeretezés vagy az apró örömök megtalálása. Sokszor tapasztaltuk, mennyit jelent egyetlen kedves gondolat vagy pozitív visszajelzés, és biztosan tudom, hogy legalább egy pillanatot mind ki tudnánk emelni az órán történtekből, amikor igazán megértve éreztük magunkat, vagy éppen mi értettünk meg végre igazán valakit. Megismertük egymás megküzdési stratégiáit, beszéltünk empátiáról, gyászról, barátságról, szerelemről, sok olyan témáról, amik a mindennapi életünkben dilemmákat okoznak a korosztályunknak.
Amikor megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat az ELTE osztatlan tanárképzésének angol nyelv és kultúra és magyar nyelv és irodalom szakán, és megismertem a Tanítsunk Magyarországért Programot, mindenképpen a részévé szerettem volna válni. A program keretein belül ugyanis kistelepüléseken élő felső tagozatos – gyakran hátrányos helyzetű – gyerekek mentorálását végezzük. Mentorként gyakran a tanulmányaikban kell segíteni a gyerekeket, készségeiket fejleszteni, figyelmet fordítani a pályaorientációra, kirándulni vinni őket, vagy egyszerűen jelen lenni hétről hétre. Tapasztalataim szerint a legfontosabb, hogy megértő fülekre találjanak, és olyan rendszeresen elérhető támogatást kapjanak, amely a mindennapjaik részévé válik. Olyan biztos pontot, amellyel számolhatnak, és amelyre mindig támaszkodhatnak.
Pont, mint amilyen nekem volt a minden héten megtartott boldogságóra. Nem is volt kérdés ezért számomra, hogy a mentori szerepem részeként szeretnék a gyerekeknek valamiféle segítséget adni önmaguk, mások és egymás megértéséhez, érzékennyé tenni őket a körülöttük élőkre, és kíváncsivá a saját mintázataikat és motivációikat illetően. Hamar világossá vált tehát számomra, hogy a boldogságórák során elsajátított módszerek és eszközök hatékonyan alkalmazhatók ezeknek a gyermekeknek a fejlesztésében is. Hasznos kellék volt továbbá a Boldogító Erősségek kártyajáték is, amit legnagyobb örömömre a diákjaim nyitottan és kíváncsian fogadtak. Számos erősségről azt sem tudták, mit jelent, de átbeszélve egymásban és magukban is keresték, majd felismerték azokat. Rendkívül hasznos alkalmakat töltöttünk el ezekkel a beszélgetésekkel, amik talán soha nem történtek volna meg más keretek között.
Mentorként úgy érzem, az én életemben is egyre nagyobb mértékben jelenik meg a hála, az apró örömök észrevétele, az átkeretezés, az empátia, illetve összességében az az odafigyelés, amely képessé tesz a segítségnyújtásra és a fejlődésre, fejlesztésre. Ezeknek az erősségeknek az alapjait nagyban a boldogságóráknak köszönhetem, amik a már sokat emlegetett barátokon kívül egy nagyszerű pedagógus segítségével és irányításával teltek, akinek lelkiismeretes, önazonos és őszinte munkája példaértékűvé vált a szememben. A boldogiskola program és a benne megismert emberek és pedagógusok számos dolgot tanítottak nekem, melyeket a mai napig hasznosítok, de a leghálásabb azért vagyok, hogy tanári pályára motiváltak.
Azt gondolom, a Boldogságóra Programot hatékonyan lehetne integrálni a tanárképzésbe. Szaktársaimmal nem csak a szaktárgyi tudás megszerzésére törekszünk, de nagy érdeklődéssel fordulunk a fiatalok lélektani fejlődése felé. Motiváltságuk felébresztése, illetve fenntartása is egyre aktuálisabb tanári feladatunkká válik. Úgy vélem, a képzés pedagógiai részében akár szabadon választható tárgyként is nagy érdeklődés övezné a boldogságórákon elsajátítható módszertani újításokat, amelyek a diákoknak nem csak pillanatnyi megértést és átmeneti segítséget nyújtanak, hanem olyan eszközöket, melyek segítik őket a később eléjük gördülő nehézségek leküzdésében is.
A Tanítsunk Magyarországért Program felkészítő kurzusa egy féléves tantárgy, amelybe szintén jól beilleszthetőnek tartom a Boldogságóra Program szemléletét. Nagy örömmel támogatnám a két kezdeményezés jövőbeli együttműködését is. Mentortársaimmal egyaránt azt tapasztaljuk, hogy óriási szükség lenne olyan minőségi beszélgetésekre, amelyeket a program tudatosan felépített módszertana képes előhívni és biztonságos keretek között megtartani.
Őszinte hálával gondolok arra, hogy a Boldogságóra Program részese lehettem. Az ott szerzett tapasztalatok és értékek ma is végigkísérik tanulmányaimat és a munkámat, és meghatározó részét képezik pedagógusi szemléletemnek.
Szerző: Boda Nóra, volt Boldogságórás diák és Boldogságóra Diáknagykövet, jelenleg az ELTE tanárszakos hallgatója és a Tanítsunk Magyarországért Program mentora