Sokáig gondolkodtam, hogy írjam le azokat az érzéseket, amelyek bennem vannak. Egyszerűen nem tudtam megfogalmazni csak átjárt ez a különös csoda. Tapasztaljuk oly gyakran, gyerekek között leginkább. Tiszta, általuk oly egyszerűen átadott, megfogalmazott belső lélek megszólaltatása. Mint egy dallam, ahol a hangjegyek táncolnak, egy vers ahol a szavak játszanak, a rímek, a gondolatok, a foszlányok, az emlékek festenek felénk védő égboltot. Olyan monológ, amelytől hirtelen átjár bennünket is a napsugár, elfelejtjük a bánatot és a szívünk kinyitja háza ajtaját.

Egy emlék tárul elém. Szorongó kisgyermek érkezik… napokig figyelem. Próbálok mellé szegődni az úton. Csak létezem. Mellette. Nem előtte haladok, nem mögötte kullogok csak mellette… Nem sietek. Az ő útja… Később váltunk pár szót… majd újra… és újra. Figyeltem az udvaron. Jól bánt a labdával és a fociról kérdeztem, majd hozzátettem, hogy ha kacsint egyet vagy mosolyog rám az is egy remek válasz.

Egyszer csak az ölembe ugrott és a karomat a teste elé fonta. Átkaroltam úgy, ahogy ő szerette volna. Ő vitte a szeretet láncot és én hálás voltam érte.

– Most jó így neked? – kérdeztem, miközben egy halk dallamot dúdoltam.

– A legjobb! – mondta mosolyogva.

– Mit érzel? – érdeklődtem.

– Átjár engem egy jó érzés a fejemtől a lábamig. Te is érzed? – fordult felém.

– Igen ! – csuklott el a hangom, mert a könnyeimtől nem tudtam megszólalni.

Milyen egyszerű dolog kimondani, megfogalmazni. A felnőttek világában azonban gyakran nem ezt tapasztalom. Az őszinte ember mindig sebezhetőbb, de mégis, az a lelki gazdagság, amelyet egy ilyen pillanat ad, mindent felülír.

Sok minden megfogalmazódott bennem, mint ahogy akkor a kisfiúban is!

Vannak még CSODÁK!