Ebben az évben is az éves beszámolót választottam. Aki ismeri és követi a Lélekmelengetőket, az tudja, hogy az osztály tanulói ebben a tanévben már nyolcadikos diákokká váltak. Termünk ebben a tanévben sem változott sajnos. A számítástechnika terem számítógépei között töltötték a diákok a tanórákat. A boldogságórás foglalkozások főleg osztályfőnöki órákon, illetve délutáni foglalkozások keretében valósultak meg. Sajnos lehetőségünk sem volt ilyen körülmények között egymás arcát látni, ne adj Isten kört alakítani. Ezen alapfeltételek nélkül pedig egy boldogságórás foglalkozás sem valósítható meg. De aggodalomra és sajnálkozásra semmi ok. Amikor lehetett teremcserével segítettek a kollégáim, illetve egy –egy testnevelés órán lévő osztály helyére igyekeztünk beférkőzni, hogy lássuk egymás tekintetét, egymáshoz beszéljünk, s nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is egymáshoz forduljunk. Tavasszal pedig nem is volt annál jobb, amikor a Tudáskertünk fája alá le tudtunk ülni.
Ez volt a fő oka annak, hogy nem havi beszámolót készítettünk, hiszen minden hónapban másként , máshol és máshogy oldottuk meg a csoportfoglalkozásokat. Falusi kisiskolaként ezek nekünk természetesek. A diákok sem érzik nagy hátránynak mindezt, sőt alkalmazkodó képességük, kreativitásuk biztos jobban fejlődött.
Természetesen minden hónapban az adott témakörre koncentráltunk. Tettük mindezt immáron negyedszer. De a téma minden évben az adott életkorú osztályomhoz lett igazítva. Mást jelent a hála egy tíz éves gyereknek és egy ballagás előtt álló 14 éves diáknak, és bizony a célok kitűzése is teljesen más értelmet nyert a továbbtanulási időszakban, mint kis ötödikesként.
Eddigi beszámolóim mind arról szóltak, hogy mit kaptak a gyerekek a foglalkozások során. Hogyan fejlődött, változott a pozitív szemléletmódjuk, mennyire lettek tudatosak a lelki egészség megóvása és fejlesztése terén. Most arról szeretnék írni, hogy az egyes hónapokban mit tapasztaltam, hogyan érett be a munkám gyümölcse, s mit kaptam én a diákoktól a boldogságórás foglalkozások hozadékaként.
Azt tapasztaltam, hogy ez a nyolcadik osztályom sokkal tudatosabban töltötte a napjait az utolsó évben, sokkal inkább a jelenben éltek.
A hála kifejezésével kezdve egyre nagyobb eszköztáruk volt az adott érzékeny szituációk kezelésére és a hála kifejezésére. Rég túlléptek a felnőtt szavait megismétlő köszönömön. Hálásak voltak egymásnak is, igazi csapatként segítették egymást a nehezebb délelőttökön és ami nagyon fontos, együtt töltötték a délutánok nagyrészét is, s nemegyszer voltam tanúja egy-egy szívmelengető pillanatnak, amikor megköszönték a másik segítségét. Számomra felemelő és tanulságos pillanat volt, hogy az alkalmasságira menet egyik diák minden okiratát otthon hagyta és tőlem kért legelőször telefonos segítséget. A megoldott helyzet után a tekintete hálával teli volt, s biztos vagyok benne, hogy az én mentalitásomat viszi majd tovább, ha neki is segítenie kell valakinek a szorult helyzetében.
Talán az optimizmus területén igényelték a legnagyobb támogatást tőlem. Nem csoda, hiszen továbbtanulás előtt álltak és átérezték a döntés fontosságát. Kamaszként nem mindig jól kommunikáltak szüleikkel s a szülők is kérték, hogy egyfajta mediátorként tereljem a gyerekeket s a beszélgetéseket. Októberben sokat beszéltünk az egyén határairól, az optimista és a felelőtlen döntés közti különbségről. Ezzel együtt kijelenthetem, hogy jól tudnak célokat kitűzni rövid és középtávon, s igyekeznek hosszú távon is előre gondolkodni. Így júniusban már kijelenthetem, hogy minden diákom a neki megfelelő oktatási intézménybe tanul majd tovább.
A megbocsátás és a megküzdési stratégiák ismét két nagyon nehéz téma volt. Nem tudom van-e összefüggés aközött, hogy évekig nekem is nagyon nehezen ment a témához való közelítés személyes okokból. Én szerencsére hatalmas szintet léptem s ennek a felszabadító energiájából táplálkozva vezettem be újra a diákokat a megbocsátás fontosságába. Egy fiús osztályban sok-sok helyzetgyakorlatot végeztünk s elemeztük az adott szituációt. Mindezekhez segítséget kértem a Rendőrkapitányságtól és a helyi családsegítő szolgálattól is, s a megbántás, megbocsátás kapcsán szót ejtettünk a bullyingről. A megküzdési stratégiák esetében azt látom, például a szóbeli felvételik alkalmával, hogy jól kezelték a gyerekek a helyzetet. Alkalmazták azokat a praktikákat, technikákat, melyeket megbeszéltünk, lemodelleztünk. Figyelnek a gyerekek a saját testük jelzéseire, s lassan elkezdik ismeretlen helyzetekben is megismerni önmagukat.
A fenntartható boldogság témakörében szintén együtt haladtam a gyerekekkel az úton. Mindenki a saját életére és élethelyzetére vetítette ki a az adott témát, s aki igényelte, annál ötletbörzét is tartottunk. Itt látszott meg igazán, mennyire ismerik egymást a gyerekek, s megdöbbentő volt számomra, hogy kimondott szavak nélkül is mennyire pontosan figyeltek rám is, mint osztályfőnökre, a rezgéseimre, az energiáimra.
Az utolsó témakör a testmozgás volt. Ez egy igazi jutalomjáték volt a 90%-ban fiú, atletikus testalkattal rendelkező diákok között. Megannyi mozgásformát kipróbáltunk együtt, s ide időzítettünk egy vízi testnevelés órát is.
Nyugalommal és hálával a szívemben zárom le ezt a négy éves korszakot és nagyon megnyugtató, hogy tanulóim jelentős része olyan középfokú intézményben folytatja majd tanulmányait, ahol léteznek boldogságórát tartó pedagógusok, akik csatlakoztak évekkel ezelőtt ehhez a nagyszerű dologhoz. Jó helyen lesznek a gyerekek.