Két élet
Az én történetem egy barátságról szól. Egy barátságról, amely négy és fél éve kezdődött, amikor két egymásnak teljesen vadidegennek tűnő személy megismerkedett.
A megismerkedés úgy történt, hogy egy lány új munkahelyre, pontosabban egy konyhára ment, és egy fiú segítette betanítani. Mind a ketten szakácsként dolgoztak.
Eleinte nehezen ment a közös munka, de ezen átlendülve már sokkal gördülékenyebben haladt szinte minden a maga útján. Ha kellett, szívesen segítették egymást. A többi munkatárs is támogatta az új kollégát, ám a fiú és a lány az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltak. Egyre jobban megismerték egymást, egyre több közös vagy hasonló tulajdonságot fedeztek fel találtak a másikban. Elkezdődött egy barátság, amit sokan rossz szemmel, irigykedve „néztek”.
A lány egy nyugdíjba vonuló szakácsnő helyére ment dolgozni, aki nagyon a szívén viselte a fiatal fiú sorsát. Úgy szerette, mintha édes gyermeke lett volna, mert neki nem adatott meg az az öröm, amellyel csak egy gyermek ajándékozhatja meg. Amikor elment a konyháról, azt kérte a lánytól, hogy mindig vigyázzon a „kisfiára”, mert nagyon érzékeny lelkű.
Sajnos, a volt kolléganő rákos lett, így nem tudta élvezni hátralévő nyugdíjas éveit. Egy év múlva pedig el is távozott az élők sorából… A lány megpróbálta az idős hölgy kérését teljesíteni és vigyázni a fiúra, de sokszor a barátságuk is veszélybe került. Voltak nehéz pillanataik, félreértéseik, kibéküléseik.
Tulajdonképpen az, ami ezt a barátságot nagyon meghatározta, az volt, hogy elkezdtek „építkezni”. Elkezdtek stabil alapokra felépíteni egy életre szóló barátságot, „akár egy gondolatbeli téglaházat”.Amikor az egyikőjük letett egy kis képzeletbeli téglát, addig a másik hármat. Voltak „falomlások”, amikor a barátság megkérdőjeleződött, de ilyenkor is, mint bármikor máskor, higgadtak maradtak és türelmesek. Nem lehet semmit sürgetni, lehet, hogy évek fognak eltelni, és keveset tudnak majd egymásról. Nem találkoznak, de amikor kell, újra és újra elkezdik építeni a „házukat”, hogy minél büszkébbek legyenek egymásra, barátságukra.
Volt, amikor háttérbe szorult a testvéries szeretet, mert a fiúnak barátnője lett, a lánynak pedig családja, de mégis, ha problémájuk volt, keresték egymást.
A tavalyi évben történt a barátságuk legnagyobb próbája. A lány külföldre szeretett volna menni dolgozni, de édesapja egészségi állapota romlott, és súlyos beteg lett, így el kellett halasztania az utazást. Próbálta rábeszélni barátját arra, hogy menjen helyette, és a sok noszogatás sikerrel járt. A lány decemberben új munkahelyre ment, a fiú pedig karácsonykor külföldre utazott dolgozni. Oda, ahova mindig is szeretett volna: Tirolba.
Lehetnek bármerre a világban, és az is lehet, hogy évekig nem találkoznak majd, de attól még gondolnak egymásra, amikor nehéz pillanataik vannak, vagy amikor tanácsra szorulnak.
Vajon mit mondana a másik? Remélik: találkoznak majd a közeljövőben egy jó bor mellett. Elmesélik történeteiket, közben rájönnek, mennyire hiányoztak egymásnak. Mert „Ha két ember összetartozik, a sors összehozza őket”. (Dolicsek Petra)