A fenntartható boldogság témához kapcsolódva a gyerekek egy bakancslistát kaptak a nyári szünetre. A lista telis-tele van olyan tippekkel, amelyek a nyári szünetet szebbé és boldogabbá tehetik. Megbeszéltük, hogy át kell élnünk a pozitív érzelmeket. Bízunk abban, hogy ismétlés révén szokássá alakulnak azok a viselkedések, amelyek pozitív érzelmeket ébresztenek bennünk.
A nyári szünet ezekkel az apró örömökkel válhat teljessé.
Fenntartható boldogság
Az osztálykirándulásunkat úgy terveztük meg, hogy a gyerekek kívánságait is igyekeztem figyelembe venni. Volt sport, városfelfedezés és hajókázás, valamint fürdéssel zárult a program. Felejthetetlen napot töltöttünk el együtt.
Az utolsó hónapban, amit ezekkel a gyerekekkel tölthettünk, nagyon sokszor felelevenítettük az elmúlt 4 év legemlékezetesebb pillanatait. Sok-sok élmény, megannyi játék fűz egymáshoz bennünket. Összeszokott , igazi pozitív kis közösség volt a mienk. A gyerekek elfogadták és gyakorolták a boldogság foglalkozáson hallott dolgokat. A megbocsájtás, az egészséges életmód a hála, természetessé vált számukra. Bízom benne, hogy az iskolában folytatják majd az itt tanultakat, és boldog iskolás éveik lesznek.
A Holle anyó című mesében a jó lány jó döntéseket hozott és arannyal jutalmazta meg őt az anyó.
A testvére a rossz lány ezt megirigyelte és ő is a kútba vetette magát, hogy hasonló jutalomban legyen része.
De az útja során sem az almafát nem rázta meg, a kemencéből sem szedte ki a kenyereket és a Holle anyó párnáit sem rázta fel jól. Egész nap csak lustálkodott.
Amikor várta a jutalmat, akkor az anyó szurokkal leöntötte a lányt.
(Innen a mese átirata:
Mi lett volna, ha….
A rossz lány várta a jutalmát, hogy őt is arannyal ajándékozza meg az anyó.
De ekkor Holle anyó azt mondta:
– Nem érdemelsz aranyat, mint a testvéred, mert nagyon sok hibát követtél el. Azt érdemelnéd, hogy szurokkal leöntselek!
– Jaj, ne tedd kérlek Anyó!
– Megbocsátok és megadom a lehetőséget, hogy jóvá tedd a hibádat! – mondta az anyó.
– Mit tegyek, hogy én is aranyos ruhában térhessek haza? – kérdezte a lány.
– Szolgálj nálam még egy esztendőt és légy mindig kedves és jószívű! – válaszolta Holle anyó.
A lány pedig így tett.
Eleinte nagyon nehezen ment, de aztán egyre jobban belejött. Már nemcsak akkor segített másoknak amikor azok kérték, hanem minden helyzetet kihasznált, hogy a bajba jutottakat támogassa.
A párnákat minden egyes nap úgy felrázta, hogy Holle anyó boldogan nézte a munkáját.
Járta a mezőket és ha gyümölcstől roskadozó fát talált, azonnal megrázta. A földre hulló terméseket pedig összegyűjtötte és szétosztotta a gyerekek között.
A kemencéből kiszedte a kenyereket és már nem mondta, hogy nem segít, hogy nehogy kormos legyen a keze.
Így szép lassan valóban olyan jó lánnyá vált, mint a testvére volt.
Mikor az egy év letelt, Holle anyó magához hívatta és ezt mondta neki:
– Örülök, hogy még maradtál egy évig és láthattam, hogy milyen jó ember lett belőled. Most már megérdemled a jutalmat Te is.
Azzal arannyal borította a lány ruháját és még egy vödör arannyal is megjutalmazta.
A lány pedig ezután hazatért a falujába. Ott megölelte a testvérét és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A tíz hónap alatt alaposan megismertük egymást, kialakult az osztályközösség. Barátságok és játszóközösségek alakultak ki, melyek a nyári szünetre némileg megszakadnak. Szabadtéri közösségerősítő játékokat játszottunk az iskola melletti dombokon.
Első pillanatban nem tűnt túl könnyűnek ez a téma, de ahogy a felmerülő kérdésekre megtaláltam a választ, egyre inkább az volt az érzésem, hogy óvodásainkkal tudunk majd beszélgetni erről a témáról is.
Nagycsoportosaink nagyon szeretik a való életből származó, saját történeteket, ezért egy ismerős néniről meséltem nekik. A történet röviden, vázlatosan:
A néni egyedül él egy kertes házban, van néhány állata, és rengeteg virág nyílik a kertjében. Tavasztól őszig, mindig a növényei között tesz-vesz, kiskutyája mindig kíséri, amerre a kertben jár. A hátsó kertben tyúkok laknak, és kakas is van a háznál. Kiskutyája télen a járda söprögetése közben is mindig a nyomában van, és akkor is, amikor a madáretetőt, az itatót tölti fel a néni.
Az utcabeliek nagyon szeretik a nénit, mert mindig mosolyog, mindig van egy-két jó szava az arrafelé járókhoz, a kicsi gyerekeknek néhány szem gyümölcsöt is ad a kertjéből.
Tehát ennek a kis történetnek a nyomán indult meg a beszélgetésünk.
o Hogyan él a néni?
o Jó egyedül élni?
o Hogyan érezheti magát?
Érdekes volt, hogy először a gyerekek többsége azt mondta, hogy biztosan nem jó a néninek egyedül, de amikor az utcabeliekkel, a gyerekekkel való kapcsolatához jutottunk, kicsit megváltozott a véleményük. Azt mondták, hogy biztosan nagyon jó szívű, és sok barátja lehet, és akkor már nem is magányos.
Kicsit kacskaringós lett a beszélgetés fonala, nem azon az úton jutottunk el a „fenntarthatósághoz” ahogyan én gondoltam, de végül csak elértünk addig a kérdésig, hogy
o Mi okoz boldogságot a néninek?
o Tesz-e valamit – és, ha igen, akkor mit tesz azért, hogy boldog legyen?
Különösebb rávezetés nélkül megfejtették a kérdést. Például fontosnak gondolták azt, hogy mindig figyel a növényeire, gondozza, locsolja őket. Ezért a virágok szépen tudnak fejlődni, virágozni. Az emberekkel barátságos, és a gyerekek szerint a mosoly is rendkívül fontos. Azt is észrevették a történetben, hogy a néni még a madaraknak is segít a madáretető feltöltésével. Az egyik kis természetbúvárunk megjegyezte, hogy a madarak pedig biztosan segítenek a néninek a kertben: összeszedik a bogarakat, hogy a növényeket ne bántsák.
Volt még egy kérdés, aminek a megbeszélését fontosnak tartottam, bár kicsit félve vetettem fel:
o Vajon mindig boldogok tudunk lenni? A boldogság folyamatos?
A kissé elkomorodó tekinteteket azt mutatták, hogy vannak bizony kevésbé boldog, akár szomorú emlékek is. Néhányat megbeszéltünk, de inkább a néni történetéhez tértünk vissza.
o Vajon történhetett-e olyan dolog a nénivel, amitől nem volt boldog?
o Ha igen, hogy lehet, hogy mégis jókedvű, kedves?
Nehéz része volt ez a beszélgetésnek, mert érezhető volt, hogy a gyerekek a saját élményeiket helyezik a történetbe. (Költözés, elpusztult kisállat, baleset – mindenféle esemény szóba került.)
Végül arra jutottak, hogy a szomorúság után, a nehézségek ellenére, ha a jóra és a szépre figyelünk, lehet jó kedvünk, kedvesek is lehetünk, és boldogok is, ha teszünk is érte. Mint ahogyan a történetben szereplő néni gondozza a virágait, az állatait, és a kerti madarakat is.
A beszélgetés végére tehát kiderült az a titok is, hogy a boldogság bizony nem állandó, és hogy eldönthetjük, hogy teszünk-e érte. Ha igen, akkor sikerülni fog, és boldogan élhetünk.
A foglalkozás levezetéseként arra kértem a gyerekeket, rajzolják le, hogy mi az, ami most, ebben a pillanatban boldoggá tenné őket.
A rajzok igen érdekesek voltak, leginkább a fizikai igények jelentek meg. Volt, aki úszni szeretett volna, szappanbuborékot fújni vagy fagyit enni. (ez érthető is, hiszen nagyon meleg volt a foglalkozás napján)
De volt, aki az édesanyját szerette volna megölelni
A kívánságok közül, amit tudtunk, azt teljesítettük. Ha úszni nem is, de pancsolni, buborékot fújni lehetett a délelőtti játékidőben.
