Kilencedik osztályos, a középiskolában kezdő osztályommal vettem részt a boldogságóra programban. Szívesen és önként csatlakoztam, mert jó lehetőséget láttam ebben még a csapatépítés tekintetében is, illetve 15 év pedagógiai gyakorlat és 3 elballagott osztály osztályfőnöksége után úgy éreztem, hogy többet kellene foglalkoznunk a tanulók lelki egészségével, érzelmi intelligenciájának fejlesztésével.
Az osztályom tanulóinak nagyobb részével már az öt napos gólyatáborban megismerkedtem. A tanév során a kapcsolatunk jó volt, igyekeztem összekovácsolni őket, voltak tanórán kívüli közös programjaink is. Így jártunk a Cyber Jump trambulinparkban (a helyszínt több lehetőség közül ők választották), utána pizzát ettünk. Voltunk iskolai szervezésben három alkalommal hangversenyen, szakmai látogatást tettünk a Készenléti Rendőrségen, majd a tél végén az osztály szervezésében együtt korcsolyáztunk. Az évi osztálykirándulásunk a koronavírus-járvány miatt már sajnos elmaradt, de úgy gondolom, időarányosan sikerült velük a tanórán kívül is „találkozni”, nem iskolai témáról beszélgetni.
A boldogságórákat havi egy alkalommal tartottam, a szeptemberi szokásos kilencedikes egyéb teendők miatt az első óra októberre csúszott. Érdekes volt számomra, hogy nehéz volt a diákok figyelmét fenntartanom, pedig a boldogságfokozó hála témája „hálás téma ”, és a diákokkal való kapcsolatom is jó volt. Hasonló dolog ismétlődött meg az októberi optimizmus gyakorlása órán is. A diákjaim nem mutattak különösebb érdeklődést, az ösztönzés és bátorítás mellett fel kellett hívnom a figyelmüket, hogy „részvételükre okvetlen számítok”. Azon gondolkoztam, hogy talán nem vagyok igazán hiteles személy előttük, hogy leveszem a történelemtanári „köpenyemet”, és felveszek egy másikat, a lélekbúvárosat . Abban végig kitartottam, hogy a boldogságóra nem lehet olyan „kényszeróra”, mint általában az összes többi tanóra, ők viszont ennek hiányában szerettek volna egy kicsit levegőnek nézni.
A tanév során egy másik szálon igénybe vettem az iskolai szociális segítő ajánlatát, ahol ő tartott osztályfőnöki órákat tanulási technikák és önismeret témakörökben. Először meglepődtem, hogy elég hamar inkább fegyelmezetlenségről, együttműködés hiányáról számolt be a kolléganő ezeken az órákon. Az osztály továbbra is a rendesen viselkedő, aránylag jól tanuló osztályok közé tartozott iskolai szinten. A 2×2 óra végére oda jutottak, hogy a kolléganő már nem túl szívesen ment közéjük, ezt a problémát meg is beszéltem vele és az osztállyal is.
Továbbra is töprengtem azon, mi lehet az oka annak, hogy az osztály a „kényszer iskolai” (előveszed a füzeted, kinyitod a könyved…) szerepben rendes és együttműködő, csak kisebb szokásos súrlódások és problémák adódtak, a kötetlen beszélgetős órákon (saját boldogságórák, szociális segítő kolléganő órái) hiányzik az érdeklődés, és az együttműködésük is kérdéses. Leginkább a kamaszkor erős csapatszellemét, a kortársak hatását gyanítom az okok között.
A további témák, „érdekességüktől” függetlenül hasonlóan zajlottak. Osztályfőnökükként elfogadták, hogy ezen mégis részt kell venniük, de nem volt őszinte a lelkesedés… Ennek biztos oka lehet a megközelítés újszerűsége (sajnos az iskolai óráinkon alapvető kellék a kényszerzubbony, itt pedig semmiképpen nem akartam ezt), de talán a témában való gyakorlatlanságom is.
Az online oktatás idején nem tartottam tovább a boldogságórákat, tekintettel a körülmények okozta nehézségekre, többletfeladatokra és a diákság lelkesedésére.
Habár a saját osztályom és próbálkozásom nem látszott egyértelműen sikeresnek, biztos vagyok abban, hogy adott élethelyzetben eszükbe jutnak majd az órák hallott, átélt dolgok. Magam is rengeteg új dolgot tanultam ezáltal, hiába a negyvennégy év látszólagos élettapasztalata. Csak egy szóban a végére: KÖSZÖNJÜK!