Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány egy ici-pici falucskában. Nagyon boldogan élt szüleivel, testvéreivel és sok barátjával együtt. Ez egy olyan hely volt a világon, ahol az emberek becsületesek voltak, szerették egymást, mindig számíthattak egymásra. De egyik nap a kislány szülei úgy döntöttek, ideje lenne elköltözni egy városba, hogy ott is kipróbálják milyen az élet. Ennek a hírnek a kislány nagyon nem örült, amikor csak eszébe jutott a költözés, csak sírt és nem akarta otthagyni a barátait, a kis falucskát. Sajnos nem volt más választása, menni kellett családjával.
Mikor a városba értek, a kislány ott mindent szürkének látott, az embereket ridegeknek, barátságtalannak érezte, nem voltak barátai, a kis szíve nagyon vágyott a kis falucskájába.
Egyik nap úgy döntött megmondja szüleinek, hogy ő tovább nem szeretne itt élni és költözzenek vissza a kis falucskájukba, de erre édesapja válasza az volt, hogy: „amit nehéz kiállni kislányom, arra meglátod jó lesz emlékezni!” Ettől a pillanattól a kislány úgy döntött megpróbálja jól érezni magát az új helyen, kedves lesz ezentúl osztálytársaival, az emberekkel akik körülötte vannak, felfedezi a város szépségeit. Ahogy teltek múltak a hetek egyre jobban érezte magát, és felismerte, hogy itt is nagyon sok értékes ember van, nagyon sok kedvenc helye lett a városban.
A kislány közben már nagy lány lett, férjhez ment és újra el kellett hagynia városát, ekkor már sokkal könnyebb volt az új településsel megbarátkoznia, mivel egyszer ezt már átélte, és tudta, hogy biztos itt is majd szép élmények várják. Ekkor újra fülébe csengett édesapja mondata: „amit nehéz kiállni, arra jó emlékezni”.