Támcsu-Németh Csilla
Társas kapcsolatok ápolása
Apagyi Zrínyi Ilona Általános Iskola
A társas kapcsolatok ápolása a mi osztályunkban központi téma. Szinte mindennapos. Az osztály egy külön szociális segítő együttműködésével ” tanmesék” feldolgozásával is fejleszti ez irányú érzékenységét. Azt kell mondjam, szükség is van rá, mert bár régóta tanítok , ilyen osztályom még nem nagyon volt, hogy elméletileg pontosan tudják a csoportszabályokat, az egymás megbecsülését, egymással való viselkedésünk alapelveit, de a gyakorlatban egyszerűen nem tartják, vagy nem tudják betartani.
Ezért, ez a téma most a legjobbkor jött. Sokat is foglalkoztunk vele. Több órán dolgoztam fel. Több tantárgyba is beleépítettem.
Sokat beszélgettünk a témáról, kinek mit jelent? Szituációs játékokat játszottunk. Elkészítettük a barátságötöst, végiggondolták a gyerekek, számukra ki az értékes ember, én még arra is rákérdeztem, mit jelent nekik a boldogság.Mi okoz boldogságot.
Nagyos sok jó, okos gondolatot hallottam tőlük.Remélem, ez a mindennapjaikba is beépül idővel.
A feladatok közül a fotóalbumot választották a gyerekek. Minden témában készültek rajzok, amikből szívecskéket vágtak
ki , ezek lettek a fotók. A szívecskék nekik a boldogságot szimbolizálták. Nagyon büszkék voltak az albumra, sokat nézegetik.
Pápai Erkel Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola
Életünk legnagyobb részét társas közegben töltjük. A személyes kapcsolatok, melyeket más emberekkel tartunk fenn, alapvetően fontosak számunkra, és nagymértékben hozzájárulnak testi, lelki, sőt szellemi jólétünkhöz. Ezek a személyközi kapcsolatok nagyon sokfélék lehetnek. Ebből adunk ízelítőt fényképalbumunk segítségével. Megörökítettük, milyen a kapcsolatunk anyával, apával, a tesóval, a tanító nénivel, az osztálytársakkal. De ugyanilyen fontos, hogy az állatokkal is jó barátságban éljünk. Akkor leszünk boldog emberek, ha a kapcsolatainkban a szeretet, az empátia, a megértés, egymás tolerálása vezet bennünket.
Nem is olyan nehéz megérteni egy kicsi gyereknek sem, hogy miért fontos a barátság. Már ebben a korban is megszakad, hamar veszekedésbe torkollik, ha nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy működjön. Figyelni kell egymásra, megérteni és elfogadni egymást, és néha- néha engedni is kell. Kipróbáltuk ezt az ovisokkal is , amikor körbe állva a „baràtság pókhálót” szőttük. A fonalat egymásnak dobigálva elmondtuk, hogy miért kedveljük a társunkat. Ugyanakkor a gyerekek azt is kipróbálták, hogy miyen törékeny is lehet a barátság, ha nem vagyunk óvatosak és figyelmesek egy- egy kapcsolatban: kivágott fiú- lány sziluettet kellett kiszínezni úgy, hogy a papír és ezúton a „barátság” ne szakadjon el.
A mese írás nagyon tetszett a gyerekeknek, annyira, hogy nem állunk meg egy mese írásánál, hanem közösen folytatjuk és gyűjtjük a megírt meséket. A közös munka során érezhető volt, mennyire fontosnak tartják, hogy legyenek barátaik, tartozzanak egy közösséghez.
A mese írás nagyon tetszett a gyerekeknek, annyira, hogy nem állunk meg egy mese írásánál, hanem közösen folytatjuk és gyűjtjük a megírt meséket. A közös munka során érezhető volt, mennyire fontosnak tarják, hogy legyenek barátaik, tartozzanak egy közösséghez.
Egész hónapban a társas kapcsolatainkat ápoltuk… Az összefoglalót már feltöltöttem… Boldodságóra után 2 nappal hozta Hanga a rajzát:
– Nagyon szép! – mondtam. Mi ihletett?
– Hát a társas kapcsolatok, tanci.
Előző évben az utolsó bejegyzésemben írtam, hogy a boldogságórák hatására a csoportban elindult valamilyen változás, de még nem tudom megfogalmazni mi az. A változás a gyermekek pozitív gondolkodásában, váratlan helyzetekben mutatkozik, sokszor nincs mód arra, hogy videón, fényképen megörökítsük.
Az egyik ilyen példa, kommentár nélkül:
Egy borongós, esős őszi napon nem voltunk csak 14-en a csoportban. Tízórai után gyurmát vettem elő, ez mind a 14 gyermeknek egyszerre keltette fel az érdeklődését. Leültünk az asztalhoz, mindenki kedve szerint választott a színes gyurmából. A dajka néni félrevonult, leült egy tőlünk távolabb eső asztal mellé és szalvétát készített elő az ebédhez. Az egyik kislány (nem volt még 5 éves) megszólalt:
„Szegény Pannika néni! Egyedül van! De sajnálom!”
…. Hívtuk Pannika nénit, Ő jött és mindannyian együtt gyurmáztunk tovább.
Olyan nyugalom szállt a csoportra, hogy alig akartuk abbahagyni a tevékenységet.
Bajai Szakképzési Centrum Radnóti Miklós Kollégiuma
A fülke előtt állok. Szabad akaratomból jelentkeztem erre a különleges utazásra. Részt vettem az időgép kifejlesztésében. 1960. augusztus 12-ét állítottuk be az érintőképernyőn. Péntek. Biztonsági okokból elektronikus eszközöket nem vihetek magammal. Lekerül a csuklóról az okosóra, a zsebemből a kosárba helyezem az okostelefonomat, amely most is húsz másodpercenként jelzi a vég nélkül érkező üzeneteket. Ezekre már nem válaszolok. A facebookon és az instagramon is posztoltam, hogy két teljes napig nem leszek elérhető. Az új laptopom –i7-es processzor ketyeg benne, nem bírom a lassúságot, az idő pénz- is a kosárba landol. Úgy érzem magam, mintha kiléptem volna a világűrbe. Elveszettnek érzem magam nélkülük. A munkatársaimmal, sőt már a családommal is messengeren kommunikálok bő fél éve, amikor a tudományos projekt végre célegyenesbe érkezett. Hiába, a karrier és a tudományos előrelépés mindenekfelett, a nappalok és az éjszakák összefolynak…
Csikós Menyhért vagyok, fizikus, tudományos szakíró és feltaláló. Dédapám még lovászfiú volt Bázakerettyén. Néha arról álmodom, hogy kilovagolok valahol messze innen, a kutatóintézettől. Mindenem megvan, minden kívánságom szó szerint gombnyomásra teljesül, de mégis Madách szelleme lebeg előttem és folyamatosan azt visszhangozza a fülembe: falanszter, falanszter, falanszter…
A gép enyhén rázkódik. Furcsa fények cikáznak jobbról balra, majd balról jobbra. Narancs, vörös, zöld, lila, végül vakító fények mindenhonnan. Nem tudom, merre van a fent és merre a lent. A farzsebembe nyúlok. Üres. Elsötétül előttem minden. Az agyam zakatol…
Egy napraforgótábla melletti réten térek magamhoz. A tücskök ciripelését csak a fel-feltámadó langyos nyári szél némítja el rövid időre. A távolban erdő. Mögötte egy templomtorony próbál a tölgyes mögül kikukucskálni. Óvatosan felülök. Úgy tűnik, mindenem ép. Felkelek. Az első néhány lépés még bizonytalan. Elindulok a falu felé. Már látom, jó helyen vagyok. A tér-idő kontinuum esetleges zavara miatt nem mertem Bázakerettyét beállítani. Helyette Páka került a gép memóriájába. Természetesen mindennek utánanéztünk. 1960 nyarának jelentős részét Öveges professzor a szülőfalujában töltötte…
Öveges tanár úr közvetlen és barátságos. Persze szabadsága idején sem tud meglenni munka nélkül. Éppen levelet ír. Talán egy kísérlet leírását vagy újszerű pedagógiai módszereket vet éppen papírra. Lendületesen ír. Amikor végez, csak annyit mond: postafordultáig ráérek. A vezetékes telefon még nem ért el idáig, így napi szinten levelez. Szóval van ideje meglátogatni Maris nénit, Sanyi bácsit, és végre megnézni, hogy mennyit nőtt egy év alatt a kis Vencelke. Borítékba rakja a levelet, személyesen viszi a postára. Természetesen elkísérem. Hosszan beszélget Klárikával, a postahivatal dolgozójával. Nincs tülekedés és türelmetlenség. Később én is megismerkedem Maris nénivel, Sanyi bácsival és a kis Vencelkével. Szinte azonnal családtag lettem. Furcsa ez a lelassult világ. De jó! A kommunikáció kimerül a hosszú beszélgetésekben. Már nem keresem a farzsebemet. Sanyi bácsi két világháborút is megélt. Egy élő történelemkönyv! Aztán a gyönyörű veteményeskertet is megmutatja. Megint a zsebemhez nyúlok, hogy lefotózzam, na ilyet rendeljetek a neten!…
Ebéd. Ilonka néni, a házvezetőnő már tizenegytől sürög-forog. Húsleves, meggyszósz, kacsasült. Gyerekkorom illatai. A tanár úr megáll a Budapest márkájú, nagy fadobozos rádió előtt. Bekapcsolja. Eltelik néhány perc, amíg recsegve megszólal a korabeli zene. Eszembe jut az i7-es processzor sebessége. Halk, de csilingelő hangú műsorvezetőnő röviden fűzi össze a számomra nosztalgikus muzsikát. Semmi kapkodás, ordítás, reklám…Este Szabó család, előtte Esti krónika. Délután a szomszédból átjött Mariska néni kezében egy tányér gőzölgő süteménnyel. Kiülünk a kertbe, ismét hosszas beszélgetés következik. Ilonka néni megdicséri Mariska néni otthonkáját…
Másnap délelőtt ismét elsétálunk a postára. A tanár úr gratuláló táviratot küld egy fizikus kollégájának, aki Moszkvában eltöltött két év után tudományos kitüntetéssel hétfőn érkezik haza. Persze megint találkozások, beszélgetések, néhány jó szó… Az egyiknek komoly hozadéka lett, a délutánt Mihály bácsi pincéjében töltjük. Élő emberi kapcsolatok, emberi történetek, emberi élet…
Nem tudom, hogyan kerülök az időgépbe. Úgy látszik, hogy az előre beállított időpillanatban újra rákerülök az adott tér-idő sávra. Ismét azok a furcsa fények, enyhe émelygés. Kiszállok. A sugárzásmérő nem jelez, de négy nap orvosi megfigyelés így is vár rám. Visszakapom a tabletemet, az okostelefonomat és az okosórámat. Elgondolkodom a kütyük láttán, lehet, hogy rabok vagyunk egy szabad világban? Visszagondolok az elmúlt két napra és várom a következő utazást…
A gyerekekkel meghallgattunk az óra elején egy mesét, majd megbeszéltük, hogy miért is jók a barátok. Kitaláltuk, hogy készítünk egy barátságtablót úgy, hogy aki szeretné lerajzolja, aki nem az csak leírja a barátja, barátai nevét.
Ezt követően a fiúk építettek egy emeletes buszt, amire a lányok is felszálltak és elutaztunk a barátság rétjére. Ide megérkezve elénekeltük a hónap dalát.