A megküzdés hónapjában mi a fenntarthatóság kérdéskörében is dolgoztunk. Úgy gondoljuk, a természetvédelem , tenni környezetünkért olyan fontos dolog, mely növeli örömérzésünket, önbecsülésünket, így boldogságszintünket is. Mesét írtunk, majd egy iskolai tablón ábrázoltuk, hogyan is segítsünk Vinve vidrának és családjának. Íme a mesénk:
Vidra és az angyali leány
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidrakirály. A vidrák országának ura gyönyörű családban élt feleségével, tüneményes vidragyerekeivel. Sokat bukdácsoltak a csodásan tiszta hullámokban, a királyi vízparton. Egy nap arra ébredt Vince, a legkisebb vidrafiú, hogy édesanyja szomorúan ült az ágya szélén.
– Mi baj történt édesanyám? – kérdezte a fiú anyja szomorú arcát fürkészve.
– Nem játszhatunk többet a vízparton- válaszolta bánatosan a királyné.
– Miért nem?
– A Királyi Vidratudományok Akadémiájának tagjai jelentették édesapádnak, hogy veszélyessé váltak a vizek. A kétlábúak minden szemetüket beleengedik, így már nem biztonságos a számunkra. Nagy a baj, még az is lehet, hogy egész királyságunknak költöznie kell tiszta vizekhez.
– Biztosan tudunk tenni valamit! Apa a legnagyobb király, biztosan megvéd bennünket!
– Apa már nem fiatal, nem szállhat szembe a sok-sok kétlábúval.
Teltek-múltak a napok, a kis vidra szomorúan vágyakozott a vízpart után. gallykastélyukból is ki kellett költözniük. Próbált apjának könyörögni, a nevelőjét kikerülve kijutni a partra, de nem tudott túljárni a felnőttek eszén. Egy nap hívatta a király.
– Hallom fiam, próbára teszed embereim figyelmét, türelmét. Szöknél, mint aki nem érti mi is történt a folyóval. Mint aki nem tudja, hogy az életét veszélyezteti, ha fickándozni indul.
– De annyira hiányzik nekem a víz! Nem tudok így élni!
– Fiam, a kétlábúak a végsőkig romboltak le mindent. Vizeink már oly mértékben szennyezettek, hogy nem mehetünk bele. Tudósaink szerint sebes lenne a bőrünk, begyulladna a szemünk, vakság és légzésproblémák után pusztulnánk el. Nincs mit tenni. Én már idős vagyok, nem szállhatok szembe az Ország Birodalmával, a kétlábúak királyával.
– Apám, én útnak indulok. Találok segítséget, csak engedd meg, hogy világgá menjek!
A király és királyné féltették gyermeküket a nagyvilág gonoszságaitól, a kétlábúaktól, de azt is tudták, hogy nincs több idejük. Vagy kitisztulnak a vizek hamarosan, vagy mind elpusztulnak. Így tehát a királyné megsüttette a hamuba sült pogácsát, majd király és királyné könnyes szemmel búcsúzott Vincétől.
A legkisebb fiú útravalóját elcsomagolta, vidáman fütyörészve indult útra. Azt tervezte megkeresi a vizek urát, s tőle kér segítséget, mitévő legyen. Ment mendegélt, míg egy hatalmas erdő széléhez nem ért. Az erdőszélen egy gyönyörű angyal ült. Szomorúan nézett maga elé.
– Miért búslakodsz itt egymagad? – kérdezte a vidrafiú a lányt.
– Nem tudok már mit tenni. Én vagyok az erdő angyala, de hiába minden varázserőm, nem bírom már tisztán tartani az erdőt. A kétlábúak jönnek, eldobják a szemetüket, nem törődnek a növényekkel. Kijönnek bűzös négykerékenjárójukkal, befeketítik a levegőt, és zsákokban hagyják itt a szemetet. Haldoklik a gyönyörű erdőm, és nem tudom megmenteni. Hát te mi járatban erre?
– Én a tiszta vizek angyalát keresem. A családom már nem élhet tovább a szennyezett vízben. Nem tudod merre menjek?
– Azt nem tudom, de nővére a levegő angyala itt lakik a hegyen. Ő biztosan tud segíteni neked.
Ment mendegélt, míg a hegy tetejére el nem ért. Ott meg is találta a levegő angyalát búskomoran ülve.
– Te vagy a levegő angyala? – kérdezte
– Igen én. Mi járatban erre?
– Én a vidrakirály legkisebb fia vagyok. A vizek urát keresem, mert az országunk vizei olyan szennyezettek, hogy királyságunk élete van már veszélyben. Segítséget keresek.
– Nem tudom tud-e rajtad segíteni. Nézz meg engem! Minden varázserőm hiába. A kétlábúak elfelejtettek már gyalog járni, füstölő négykerekűekkel feketítik a levegőt. Szárnyas repülő tárgyaikkal, lakhelyeikből kinyúló füstölőikkel nem tudom felvenni a harcot. Hatalmas épületeiknek még nagyobb a füstölőjük. Lassan fuldoklik az erő, nem tudjuk már tisztán tartani a levegőt. Persze megpróbálhatod, megkeresheted. A húgom a hegyen túl lakik. Nagy hatalmú angyal, próbálj meg beszélni vele.
Ment-mendegélt Vince, addig ment, míg egy tó partjára nem ért. Ennek a tónak a partján ült egy szomorú angyal. A vizek angyala. Hosszú, szőke haja kócos volt a sok beleragadt uszadéktól. Bánatosan nézett maga elé.
– Te vagy a vizek angyala? Kérdezte a vidrafiú.
– Igen én, hát te ki vagy?
– Én a vidrakirály legkisebb fia vagyok, és azért jöttem, hogy segíts nekem. A kétlábúak annyira összekoszolták vizeinket, hogy már nincs hol élnünk, lassan életben sem maradunk. Segíts!
– Nagyon szeretnék tenni értetek valamit, de nézz körül. Hiába minden varázserőm, nem bírom már. A kétlábúak utaznak vizeim tetején, beleengedik folyóimba, tengereimbe a szennyet, de nem csak ez a baj. Nem vigyáznak a tiszta folyóvizekre sem. Építményeikben folyik a víz, nem zárják el, gondatlanok. Lassan visszafordíthatatlan lesz a baj. Nem tudok segíteni.
Vince elkeseredetten indult haza . Nem tudta hogy is mondja meg otthon , hogy mindennek vége. Lógó orral bandukolt hazafelé, amikor egyszer vidám, csilingelő hangon ráköszönt egy angyal arcú kislány, egy kedves kétlábú.
– Miért vagy ilyen bánatos? –kérdezte Vincét.
– Én a vidrakirály legkisebb fia vagyok, és azért jöttem, hogy segítséget találjak. Ti kétlábúak annyira összekoszoltátok vizeinket, hogy már nincs hol élnünk, lassan életben sem maradunk. Elindultam segítségért. Megkerestem az erdő, a levegő, végül a vizek angyalát, de varázserejük nem segít. Túl nagy a baj. Szennyezitek négykerekűitekkel, repülő és úszó járműveitekkel a világunkat. Nincs mit tenni, meg fogunk halni.
– Ó, nem úgy van az- káltott fel a kislány- hiszen én tudok neked segíteni. Visszamegyek a kétlábúak közé, elmondom nekik mi a baj, s biztos vagyok benne, hogy tudunk segíteni. Lehet, hogy az idősek már nem változnak, de miénk, gyerekeké a jövő, rajtunk múlik a világunk egészsége. Bízz bennünk!
Így is lett. Az angyalarcú kislány hazament, elmesélte társainak beszélgetését a vidrafiúval, s nekiálltak helyrehozni, ami addig tönkrement. Sok a tennivalójuk.Te is segíthetsz nekik!
Itt a vége, fuss el véle!

Amikor elkezdtük ennek a témának a feldolgozását, sok kisgyerek még nem tudta, hogy mi is ez a téma. Később a sok beszélgetésnek köszönhetően egyre bátrabbak lettek és felismerték, hogy bizony nekik is vannak „félelmeik”, nehézségeik. A kis rajzaikon ügyesen kifejezték színekkel, vonásokkal, hogy mi a nehézségük illetve a leküzdés utáni állapotot. A megküzdési stratégiákat gyakran a mindennapi életünkben pl. egy-egy órán is alkalmazzuk, emlékeztetve magunkat, hogy mi lenne a legjobb stratégia. Személyes tapasztalatom , hogy kevesebben élik meg kudarcként, ha egy-egy feladattal nem boldogulnak elsőre és nem adják fel.