A tündérek vajon léteznek?
A gyerekekkel való közös beszélgetés során elővettük a varázspálcánkat és a varazsszavakat egy selyem kendőbe tettük.
Egymás felé fordulva mondták a társaknak, hogy kit miért szeretnek, miért bocsassanak meg, s legközelebb vigyázni fognak, hogy ne okozzanak szomorúságot egymásnak. Jó volt látni a szeretet ölelést és a kedves pillantasokat.
A varázsfa festése közben vidám dalokat énekeltünk.
Megbocsátás
Bocsáss meg, és boldog leszel”
Április hónapban kiemelt figyelmet fordítottunk a gyerekekkel a megbocsátás témájára. Beszélgetéseink során azt próbáltuk közösen megérteni, hogyan érezzük magunkat, amikor haragszunk valakire, és mi történik bennünk akkor, amikor sikerül elengedni ezt a haragot és megbocsátani egymásnak. Szóba került az is, hogy mit tehetünk akkor, ha valaki megbánt bennünket, illetve hogyan viselkedjünk, ha mi bántottunk meg mást.
Fontosnak tartottam, hogy a gyerekek saját élményeiken keresztül értsék meg: a megbocsátás nem gyengeség, hanem felszabadító, gyógyító erejű cselekedet. Egy egyszerű, de hatásos eszközt használtam szemléltetésként: egy lufit, amely jelképezte a bennünk felgyülemlő haragot. Ahogy fújtuk bele a „harag levegőjét”, egyre nőtt, feszültebb lett – és amikor már nem bírta tovább, kidurrant. Így beszélgettünk arról is, hogy a bennünk maradó, ki nem adott feszültség hogyan robbanhat ki, és milyen következményei lehetnek – nemcsak ránk, de másokra is.
A téma feldolgozását relaxációs gyakorlattal vezettük be: a „Fújj-fújj” gyakorlat során arra kértem a gyerekeket, hogy képzeljék el, ahogy különféle szelek lesznek. Mindenki másféle hangot próbált meg fújni, így létrejött egy különleges, hangteli „szélkórus”. Ez nemcsak ráhangolta őket a foglalkozásra, hanem segített megnyugodni, befelé figyelni, és feloldani a feszültséget.
Ezt követően elmeséltem a Bezzeg Andrea által írt Tündéri mese, amit a Kerekerdő mondókával vezettem be, hogy felkeltsem az érdeklődésüket. A történet után közösen „útra keltünk” – a képzeletbeli varázserdőt egy valódi arborétum testesítette meg. Útközben sokat beszélgettünk arról, hogyan tudjuk óvni a természetet, és milyen fontos, hogy ne csak egymással, hanem a Földdel is szeretettel bánjunk. Megbeszéltük, hogy a fák is érző lények: fáj nekik, ha letörjük ágaikat, vagy ha leszakítjuk a virágokat. A természetet tisztelni kell – és ha óvjuk, Földanya is megbocsát nekünk.
Az arborétumban játékos mozgásos feladatokkal folytattuk a napot. A gyerekeket arra kértem, hogy keressenek egy fát, és öleljék át, majd guggoljanak le egy virág mellé. Kipróbáltuk a fa jógapózt is, amely során mindenki képzeletbeli fává változott. Stabilan álltak, gyökereztek, és amikor már elég magabiztosnak érezték magukat, össze is kapaszkodtak, mintha egy erdő fái lennének egymás mellett. Ez a gyakorlat nemcsak egyensúlyérzéküket fejlesztette, hanem belső nyugalmat is hozott számukra.
Következő játékunk a „Szeretlek, megbocsátok, boldog vagyok” nevet kapta. A gyerekek körben szaladgáltak, majd minden vezényszóra más-más mozdulatot végeztek: a „szeretlek” szó hallatán szívecskét formáltak a kezükkel, a „megbocsátok” szóra megkerestek valakit a körben, és megölelték, míg a „boldog vagyok” pillanatában helyben ugráltak, és a karjukat a magasba nyújtották.
A mozgás után a gyerekek többször is végigmentek a Kneipp-taposón. Megbeszéltük, hogy milyen érzés a talpuk alatt a különböző természetes anyagokon lépkedni. Meséltem nekik a Kneipp-módszer jótékony hatásairól, arról, hogy a hideg-meleg, kemény-puha váltakozása hogyan serkenti a vérkeringést és nyugtatja az idegrendszert.
A nap végén egy közös énekléssel zártuk a tevékenységet. Meghallgattuk Bagdi Bella Ho’oponopono című dalát, miközben körben álltunk. A dal szelíd üzenete – „Sajnálom, kérlek bocsáss meg, köszönöm, szeretlek” – segítette a gyerekeket abban, hogy elmélyítsék azokat az érzéseket, amelyekkel a nap folyamán találkoztak. A dal közben lehetőségük volt arra, hogy megöleljék azt a társukat, akitől bocsánatot szerettek volna kérni, vagy akinek csak egyszerűen szeretetet akartak adni. Megható, csendes pillanatok születtek – volt, aki halkan mondott valamit, más csak mosolygott és ölelt.
A megbocsátás egy fontos készség, és egyben érték is egy óvodás korú gyermek életében.
Fésűs Éva: Kié a virág?” című meséjével virágokhoz kapcsolódó témánkon keresztül beszéltük meg a megbocsátás szerepét mindennapjainkban. A mese történéseire refjlektálva a nagycsoportosokkal megoldási javaslatokat próbáltunk kitalálni, amelyekkel másképp alakulhatott volna a mese fonala (pl.: Ha az állatok nem értették volna félre egymást, és közösen gondoskodtak volna a virágról…..).
Igazság szerint ez a mese adott alapot arra, hogy felidézzük/megbeszéljük azokat a pillanatokat a mi mindennapjainkban, amikor jól esik, ha a másik azt mondja nekünk, hogy bocsánat, vagy tudjuk, és ráeszmélünk arra, hogy nem jó dolgot tettünk, és mi engeszteljük ki (pl.: odaadjuk azt a babát, amivel addig csak mi játszottunk…) egyik játszótársunkat.
A meséhez kapcsolódva téli álomba merült nárciszhagymákat ültettünk el, hogy nekünk is legyen virágunk, amiről gondoskodhatunk!
Az áprilisi témánk „a megbocsátás gyakorlása” volt. Ennek a tanév minden hónapjában volt aktualitása. Azt tapasztaltam, hogy könnyen meg tudják bántani egymást, és nehéz bocsánatot kérni. A játék hevében – általában testnevelés órákon – feszültek egymásnak a tanulók, de tanórai beszólásokkal is képesek voltak megsérteni társukat.
A ráhangoló beszélgetést követte a feladatmegoldás. A 4 varázsszóból – Sajnálom! / Bocsáss meg! / Köszönöm szépen! / Szeretlek! – egyedi kártyákat készítettek a diákok. Az óra végén átadhatták annak, akitől bocsánatot szerettek volna kérni, vagy köszönetet mondani, illetve kifejezni szeretetüket. Voltak olyan diákok is, akik otthon szerették volna átadni.
Figyelve az átadási „ceremóniát” arra a következtetésre jutottam, hogy nem mindenki volt képes felülemelkedni a sértettségen, és lépni a másik felé, de többen megtették, és ezt pozitívumként értékeltem.
Ebben a hónapban a megbocsátás témáját dolgoztuk fel – egy olyan témát, ami már kisgyermekkorban is fontos, de sok gyakorlást és érzékenyítést igényel.
Egy reggel, mikor a gyerekek beléptek az osztályba, minden padra odakészítettem egy-egy színes papírból kivágott tojást. Amikor mindenki helyet foglalt, elmondtam nekik: „Ma ezek a tojások a mi érzéseinket képviselik.” Csodálkozó szemekkel néztek rám, de kíváncsian figyeltek.
Körbeszélgetést kezdeményeztem: „Volt-e már olyan, hogy valaki megbántott titeket – vagy ti bántottatok meg mást, akár véletlenül?” A válaszok lassan, de őszintén érkeztek. Valaki elmesélte, hogy nem engedték be a körbe a szünetben, más arról beszélt, hogy csúnyán szólt vissza, amikor dühös lett.
Minden ilyen történet után egy papírtojást összegyűrtem a kezemben, és hangosan mondtam: „Ilyenkor ez történik az érzéseinkkel.” A gyerekek egyre csendesebben figyeltek, a gyűrött papírtojások pedig erős képpé váltak számukra.
Ezután megkértem őket, hogy ha van valaki, akinek szeretnének bocsánatot kérni, vagy akinek megbocsátanának, tegyék meg – halkan, vagy odamenve hozzá. Megható volt látni, ahogy egyik-másik kisgyerek odasétált egy társához, megfogta a kezét, és azt mondta: „Ne haragudj.” Voltak, akik csak bólintottak, vagy elmosolyodtak.
Közben megpróbáltam kisimítani a gyűrött tojásokat, és megmutattam nekik: „Látjátok? Már soha nem lesz teljesen sima – de mégis újra széppé válhat. Ez a megbocsátás ereje.”
A foglalkozás végén mindenki kapott egy új, tiszta tojásformát, amit kidíszíthetett úgy, ahogy szeretett volna. Lerajzolták, mit tanultak aznap a megbocsátásról.
Ültettünk is magot, amit vártunk, türelmesen vártunk, hogy kicsírázzon. Emellé kiscsibéket is készítettünk.
Ez a délelőtt nemcsak a gyerekeknek volt tanulságos, hanem nekem is. Láttam, hogy a kicsik is képesek nagy dolgokra – például arra, hogy bocsánatot kérjenek és őszintén megbocsássanak.
MEGBOCSÁTÁS
A foglalkozást ez alkalommal is relaxációval indítottuk. „A haragom kifújom, mint a cica
nyújtózom.” és a „Domborítok, mint a cica. házba bújok, mint a csiga.” mondókára
nyújtóztunk, összegömbölyödtünk, ellazultunk.
A témát Bezzeg Andrea: Tündéri bocsánat c. meséjével vezetem be, majd beszélgetést kezdeményeztem, arra kértem a gyerekeket, idézzenek fel olyan helyzeteket, amikor valaki
megbántotta őket vagy éppen ők tettek olyan dolgot, amivel megbántottak és szomorúvá
tettek valakit. Beszélgettünk a veszekedések, viták megoldásáról is, hogyan végződött, a
kibékülés / megbocsátás milyen érzéssel töltötte el őket.
Ezt követően színezőket kaptak, melyek különböző szituációkat ábrázoltak. Meg kellett
keresniük és ki kellett színezniük azt a képet, ahol úgy érzik a gyerekek megbántották
egymást és bocsánatot kellene kérniük. (pl. csúfolódó, kiabáló-veszekedő gyerekek,
durvaság….). Színezés közben meghallgattuk a Ho’oponopono dalt, kértem őket, hogy
figyeljék meg milyen varázsszavakat hallanak a dalban.
Amikor kiszínezték, kivágták a kis képeket, közösen felidéztük a dal varázsszavait. Ezek
fel is kerültek a kis képek mellé a tablónkra.
A Kibékülünk? játékkal folytattuk a foglalkozást. A Kinek nincsen párja dalra mindenki párt
választott magának, akivel játékiból csúnyán összevesztünk, mégpedig úgy, hogy
elővettük a legcsúnyább, legharagosabb nézésünket, mintha nagyon dühösek volnánk a
párunkra. Utána kézfogással, mondókával kibékültünk.
„Béke, béke, barátság, mi volt ez a szamárság?
Semmi, semmi barátom, csak egy lyuk a gatyádon.”
” Béke, béke barátság, összeveszni szamárság.
Ha mi egyszer összeveszünk, azon nyomban kibékülünk! Ölelés!!!”
A vicces mondóka minden veszekedő arcára mosolyt csalt, így több alkalommal,
párcserével is el kellett játszanunk.
A Jön a zombi játék, ami ez után következett, a gyerekek egyik kedvence.
A foglalkozás lezárásaként meghallgattuk a Hahó együttes Barátság c. dalát.
A megbocsátás gyakorlása témakör nehéz az enyhe értelmi fogyatékos gyermekek számára. Ezért Erdődi Enikó Bocsánatkérő Kis Üzenetének elolvasása után Bocsánat napocskát rajzoltunk. Rajzolás és színezés közben megtanultuk az alábbi verset:
Egy nagy kör a napocska feje,
benne két fekete pötty a szeme.
Kis karika lesz az orra,
Alatta száját mosolyra húzza.
Így melegítik a Földet a napsugarak.
Alul kinyújtja két kezét,
Eltolja vele a rosszaság felhőjét.
Butaságot csináltam,
De már nagyon megbántam!
Bocsánatot kérek hát,
Átadom a Napocskát.
Csakis Neked rajzoltam,
Hogy vele együtt elmondjam:
Úgy sajnálom, nagyon bánom
Soha többet nem csinálom!
A foglalkozást Bagdi Bella Jól érzem magam zeneszámával zártuk a gyermekek kívánsága alapján.
Cél: Az érzelmi elengedés, az önmagunkkal való béke gyakorlása
Tevékenységek:
• Belső beszélgetés írásban: „Sajnálom, hogy ezt tettem veled…” – egy levél saját magunknak.
• Szituációelemzés: Mit tennél, ha egy barátod megbántana? Mi számít jó bocsánatkérésnek?
• Őszinteségi sáv: A terem négy sarka négy állítást képvisel – pl. „Könnyű nekem megbocsátani” – a diákok állást foglalnak és indokolnak.
• Meditatív zene + megbocsátásmonológ: Csendes pár perc, majd néhányan felolvashatják saját „elengedő” mondataikat.
Kérdések:
• A megbocsátás gyengeség vagy erő?
• Kinek a megbocsátása a legfontosabb számodra – és miért?
Reflexió: Mi lenne más, ha el tudnál engedni egy régi sérelmet?
Nagykárolyi 1-es számú napköziotthon
A tanév vége felé érkezve, a Bogyó és Babóca csoport óvodásai búcsúbulit szerveztek az iskolába készülő nagycsoportos gyermekek számára. A gyermekek örömmel fogyasztották el közösen az utolsó szelet pizzát, almalét és fagylaltot, amivel az óvónők kedveskedtek nekik.
Ezt követően olyan táncos mulatságon vehettek részt az óvódások, mely során klasszikus zenékre kellett táncolniuk, a zenének megfelelő hangulatban. A gyermekeknek el kellett gondolkodniuk, hogy kik voltak a csoportban azok a gyermekek, akikhez nem sikerült elég közel férkőzniük, akikkel sokat civakodtak, vagy éppen megbántottak a közös játék során.
Vivaldi „Tél” című zenéjére zaklatottan és idegesen járkáltunk körbe-körbe, kezeinkkel teátrálisan a fejünket fogva pörögtünk, forogtunk, közben gondterhelt arcot vágtunk.
Vivaldi „Vihar” című zenéjére összehúzott szemöldökkel, dühösen és mérgesen, mutatóujjunkat feltartva, kezünkkel hadonászva, nagyokat toppantva ütemesen lépegettünk.
Brahms „Lullaby” című zenéjére lassan, lágyan ringatózva, hajladozva táncoltunk, megölelve a mellettünk lévő társunkat, akiket megbántottunk az óvodás éveink során.
Vivaldi „Tavasz” című zenéjére önfeledten és vidáman táncoltunk, mosolyogva ugrándoztunk, könnyedén szökelltünk.
Így a zenékkel kiinduló problémát övező zaklatottságtól kezdve lassan-lassan eljutottunk a megbocsátást követő felszabadulásig, ezzel szemléltetve, hogyan hat ránk, ha társainknak is megbocsátunk.
