Amikor még nem tudtunk olvasni, meséltek nekünk. Aztán megtanultunk olvasni. Meghatározó élmény volt az első vers, történet, mese elolvasása. Olvasni jó. A mesékből megtanultuk, hogy mi a jó és a rossz, mi az erkölcsös és az erkölcstelen, mi az emberséges és az embertelen. Talán van benne igazság, hogy a mesék felkészítenek bennünket a felnőtt életre. Az olvasás során szembesültünk a rosszindulattal, a rosszhiszeműséggel, az irigységgel, a kicsinyességgel és még hosszan sorolhatnánk. Sajnos ezekkel az emberi tulajdonságokkal, megnyilvánulásokkal az életben is találkozunk. Tapasztaljuk, hogy sok konfliktus származik a felsoroltakból. De biztos, hogy így kell ennek lennie? Szerintünk ugyanannyi energia kedvesnek, megértőnek, segítőkésznek, mint undoknak, önzőnek, kárörvendőnek, haszonlesőnek lenni. Akkor miért ne legyünk kedvesek, megértőek, segítőkészek? Szóval adni jó, és viszonzásul már egy mosoly mennyire szívet melengető tud lenni! Van egy mondás, hogy annyi szeretetet kapunk, amennyit adunk. Ezt tapasztaljuk a mindennapokban is. Rámosolygunk a világra és a világ visszamosolyog ránk. Még a nap is másképpen süt. Fontos, hogy legyünk hálásak a legapróbb dolgokért is. Mert aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot sem fogja észrevenni, mondhatnánk viccesen. Lényegesnek tartjuk, hogy tartozzunk valahová, legyen körülöttünk család, legyenek barátaink, olyan közösségek tagjai legyünk, ahol gyakorolhatjuk a kedvességet, megértést, segítőkészséget.
Visszatérve a mesékre, nem minden ilyen szép és jó, fogalmazhatunk úgy is, hogy nem csak a szépet és a jót tanuljuk belőlük. Vegyük például a kismalac és a farkas esetét. Azonnal az jut az eszünkbe, hogy forró vizet a kopaszra, ami nem egy pozitív óhaj, a farkasok számára bizonyosan nem. A történet egyébként sok negatív emberi tulajdonságra rávilágít, például bizalmatlanságra, félelemre, megtorlásra.
Induljunk ki a kismalac személyiségéből! Bizonyosan talpraesett, kellően határozott és minden helyzetben feltalálja magát. De felmerülnek kérdések. Miért él teljesen egyedül az erdőben? És mi lenne, ha nem lenne bizalmatlan, és beengedné a farkast? A dolog mindenképpen kockázatos, de akár jól is végződhet, legalábbis kétesélyes. Mi van akkor, ha a farkas tényleg csak fázik? Az udvarias farkas megköszöni, hálát ad, örül, hogy egy kicsit megmelegedhet. Talán még fát vágni is segít abban a reményben, hogy máskor is megmelegedhet. Közben pedig beszélgetnek, megismerik egymást, örömmel állapítják meg, hogy vannak közös érdeklődési pontok. Ha már az állatokat emberi tulajdonságokkal látjuk el, akkor példának okáért kiderül, hogy mindketten szeretnek kerékpározni.
Ám nem mehetünk el amellett, hogy a farkas húsevő és a kismalac éppen húsból van. Mi is tanultunk a maslow-i piramisról, ha az ember- illetve farkas- éhes, akkor kicsi az esély arra, hogy áfonyaszedésről, szépirodalomról, euklideszi geometriáról elmélkedik a kismalac társaságában. De miért ne tehetne egy gesztust, egy próbálkozást? Ha felismeri a kismalacban a lelki társat, a barátot, akkor igazán tehetne kivételt. Bár kissé abszurd lenne, ha a farkas egy délelőttöt eltöltene önfeledt beszélgetéssel annak megállapítása céljából, hogy a kismalac lelki társ vagy táplálék legyen a közeljövőben.
Valamelyest persze a malac is lehetne előrelátóbb. Sokat segítene, ha önmagán kívül más ennivaló is lenne a házban. Tudományosan a malac mindenevő, így akár egy tojásrántottát is összeüthetne. Igen tápláló, és minden bizonnyal a farkasnak is ízlene. Azért ennek is van veszélye. Ha a farkas valóban gonosz és agyafúrt, akkor védelmi pénzt, illetve védelmi rántottát kérhetne rendszeresen a malactól. A malac ezt valószínűleg megelégelné, és a történet ott folytatódna, ahol valójában elkezdődik.
Szóval úgy látjuk, hogy a kettejük viszonyát nem beszélték át alaposan. Nem kérték ki egy harmadik fél, mondjuk a medve véleményét. Finoman fogalmazva nincsenek bizalmi viszonyban egymással. Lehet, hogy egy békéltető tárgyalás segítene, vagy a farkast kellene bevezetni a reformtáplálkozás rejtelmeibe.
Nehéz eset a kismalac és a farkas története, mert a malac mégiscsak hús. Azonban emberi tulajdonságokkal ruháztuk fel, ennélfogva a helyzet ennél bonyolultabb.

A kiskakas gyémánt félkrajcárja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony és annak egy aranyos kiskakasa. Sajnos olyan szegények voltak, hogy sokszor nem volt mit enniük. A kiskakas már nagyon éhes volt és az egyik reggel a gazdasszonya kiküldte a közeli szemétdombra kapirgálni, hátha talál magának valami ennivalót.
A kiskakas csak kapirgált, kapirgált, majd csak nagyon sokára talált egy gyémánt félkrajcárt. Olyan boldog volt, annyira örült, de hamarosan meglátta, hogy közelít felé a török császár. Hamarosan meg is szólította.
– Szervusz te kiskakas! Mit találtál itt a szemétdombon?
– Egy gyémánt félkrajcárt!
A török császár elgondolkodott egy kicsit és azt mondta:
– Tudod kiskakas eddig nagyon irigy voltam, de mostantól szeretnék jószívű lenni. Szeretnék segíteni a szegényeknek, így arra gondoltam, hogy tartsd meg ezt a gyémánt félkrajcárt, sőt még hozzá adok neked egy zsák aranyat a kincseskamrámból!
A török császár szép szavai hallatán nagyon megörült a kiskakas. Boldogan szaladt haza a gazdasszonyához és azt mondta:
– Csoda történt gazdasszonyom! A török császár kedves lett! Vége a gonoszságának! Képzeld, megtarthattam a talált gyémánt félkrajcáromat, sőt még adott hozzá egy zsák aranyat! Olyan gazdagok lettünk, mint még soha!
– Ó, de aranyos lett ez a török császár! Látod, vannak még jó emberek! Hálám jeléül sütök neki egy tepsi finom süteményt, egy mazsolás kalácsot és megvarrom neki a legeslegszebb császári ruhát!
Másnap a gazdasszony és a kiskakas elvitték az ajándékokat a török császárnak, aki nagyon örült a meglepetéseknek.
Azóta minden reggel háromszor kukorékol a kiskakas a török császár ablakában, azért, hogy idejében felébressze! Azóta is boldogan élnek, ha meg nem halnak…