Fejlődési szemléletmód

Mèg nem falevelek

A Világ Gyalogló Hónap keretében, a tekerőpataki óvodások egy hosszabb sétára indultak a falu határába, hogy felfedezzék az őszi természet szépségeit és kincseit.

A gyerekek vidáman, érdeklődve figyelték a természet változásait: megcsodálták a színes faleveleket, az őszi terméseket, és közösen gyűjtögettek az óvodai alkotásokhoz. A séta során nemcsak mozgásban volt részük, hanem megfigyelőképességük, együttműködésük is fejlődött. A sétát összekötöttük az „én még nem ” játékkal. Másnap a reggeli beszélgetés során felidéztük a „még” varázsszavának üzenetét is:
„A játék arra tanít bennünket, hogy ha valami nem sikerül elsőre vagy másodjára, az még nem jelenti azt, hogy soha nem fog sikerülni. A még varázsszó segít, hogy kedvet kapjunk az újbóli próbálkozáshoz, ami lehetőséget ad a tanulásra és a fejlődésre.”

Ez az üzenet nemcsak a játékban, hanem az élet minden területén fontos: a gyerekek számára megerősítést ad abban, hogy a kitartás, az újrakezdés és a próbálkozás értékes része a tanulásnak.

A hibától a lehetőségig – utazás a fejlődési szemlélet felé

Ebben a hónapban is sokat tanultunk önmagunkról és azokról a módszerekről, látásmódokról, amelyekkel növelhető az önbizalmunk. Októberben a fejlődési szemléletmód állt a figyelmünk központjában, és ismét sok remek ötletből meríthettünk, hogy erősítsük a hitünket abban, hogy
képesek vagyunk legyőzni a félelmeinket, és megerősítsük azokat az érzéseinket, hogy elég jók vagyunk a céljaink eléréséhez.
Először felelevenítettük, hogy miért fontosak a pozitív kapcsolatok az Önbizalom-hegyén tett utunk teljesítéséhez. Kitöltöttük a munkafüzetben található gondolkodásmód-kvízt, és beszélgettünk a fejlődési és rögzült gondolkodásmódról. Majd a munkafüzetben megadott, rögzült gondolkodásmódban megfogalmazott mondatokat alakították át a gyerekek csoportmunkában fejlődési szemléletmódú mondatokká, később ezekből tablót készítettünk (Te hogy látod a világot?). Ezután mindenki felírt egy-egy kis lapra egy állítást, egy „kudarcos” mondatot, pl. „Nem tudok jól rajzolni”, a papírkákat beletettük egy dobozba, mindenki húzott egyet, és a lapon található állítást áttette „még nem” típusú mondattá. Például: „Még nem tudok jól rajzolni, de gyakorlással jobb lehetek.” A gyerekek általában az iskolai élettel, az egyes tantárgyakkal kapcsolatban fogalmaztak meg sikertelenségeket. Pl. „Nem vagyok elég jó tanuló / nem értem a fizikát / matematikát / angolt”, „Nem tudok koncentrálni az órákon, nem tudok mindent megjegyezni, amit meg kell tanulni” / „Nem tudok egy helyben megülni”. Voltak könnyedebb megfogalmazások is (pl. „Nem tudok elég vicces lenni” / „Nem tudok egy ruhásboltból hamar kijönni”. De voltak elgondolkoztató megfogalmazások is (pl. „Nem tudok egyes embereket elengedni az életemből”).
Ezután folytattuk képzeletbeli utunkat az Önbizalom-hegyen az Önbizalom-hegy és fejlődési szemléletmód vizualizációs gyakorlattal, és megbeszéltük a hallottakkal kapcsolatos érzéseiket, tapasztalataikat.
A második foglalkozásra olyan mondatokat gyűjtöttek a gyerekek, amelyek pozitív megerősítésként szolgálhatnak számukra a nehéz helyzetekben. Ezeket begépeltem, és a harmadik foglalkozáson páros munkában tablót készítettek belőle (Fejlődésfókuszú megerősítések). A mesterséges intelligenciát is bevetve olyan képeket is alkottunk, amelyek a fejlődési és rögzült szemléletmódot állítják párhuzamba egymással, ezekből a képekből készült a harmadik tablónk (Fejlődési szemléletmód). Ezután azt a feladatot kapták a csoportok, hogy tejfölös poharakból, WC-papír gurigákból 5 percen belül minél magasabb tornyot építsenek. A feladat elvégzése után levontuk a megfelelő következtetést: nem a „hiba” a lényeg, hanem az, hogy mihez kezdünk vele.
A kézikönyvben található két történet közül a Patrik és Ádám hívásaira esett a választásom. Egységenként olvastuk el, majd beszéltük meg a történetet. A gyerekek szívesen beszéltek a tapasztalataikról, és ügyesen felismerték a történetben rejlő tanulságokat. A történetre való reflektálásként megfogalmaztuk, hogy a fejlődési szemléletmód abban segít, hogy ne féljünk a hibáktól, hanem tanulási lehetőségként tekintsünk rájuk. Ha így gondolkodunk, akkor bátrabban próbálunk ki új dolgokat, és nem adjuk fel könnyen, amikor valami nem sikerül elsőre. Ez a hozzáállás nemcsak a tanulásban, hanem az élet minden területén segít: kitartóbbá, nyitottabbá és önbizalommal telibbé tesz minket. A fejlődési szemléletmód tehát abban segít, hogy ne a tökéletességre törekedjünk, hanem a folyamatos fejlődésre, és ez az, ami valóban előrevisz.
A havi témánk zárásaként és összegzéseként cédulákat húztak a gyerekek, amelyekre egy-egy problémát írtam. Hármas csoportokban dolgoztak. Egyikük kihúzta és felolvasta a problémát, majd az egyik társuk rögzült, a másik társuk pedig fejlődési szemléletmódú választ adott rá. Ekkorra a gyerekek már szépen átlátták a két szemléletmód közötti különbségeket, és talpraesetten megfogalmazták a kért reakciókat. Például erre a helyzetre, hogy „A csapatom elvesztette a focimeccset” rögzült szemléletmódban így válaszoltak: „Ti sosem fogtok nyerni, túl gyengék vagytok”, fejlődésiben pedig így: „Most kikaptatok, de ez megmutatta, min kell javítanotok.”
Októberi utunk során nemcsak a fejlődési szemléletmód fogalmát ismertük meg, hanem meg is tapasztaltuk, milyen ereje van annak, ha másképp tekintünk önmagunkra és a hibáinkra. A gyerekek egyre tudatosabban használták a „még nem” szemléletet, és megtapasztalták, hogy minden kudarc egy újabb lépcsőfok lehet a siker felé. A közös beszélgetések, játékok és alkotások során mindannyian tanultunk valamit arról, hogy a fejlődés nem egy cél, hanem egy folyamat, amelyben minden apró lépés számít. Ahogy tovább haladunk az Önbizalom-hegyen, már nem félünk a kihívásoktól, mert tudjuk: nem az számít, hányszor esünk el, hanem hogy hányszor állunk fel.

Papp Judit
a Sári Gusztáv Általános Iskola és AMI
7. b osztályának (Víg Team) osztályfőnöke

Minden nehéz volt, mielőbb könnyebb lett

A gyerekekkel közösen beszéltük meg, hogy mit jelent a kitartás és a szorgalom, terelve a diskurzust a mindennapok felé. Az előző havi boldogságóra tapasztalataira alapozva ismét előkerültek a mellékletben szereplő beszédkártyák, amelyeket csoportosan beszéltek meg. Az óra fókuszált az egyéni célokra és fejlődésre, ahol a gyerekek a „még nem tudom” gesztenyék segítségével fogalmazták meg azokat a dolgokat, amelyeket még nem tudnak igazán.

„Még egyszer!”

2025. önbizalom program
Március: Fejlődési szemléletmód

Három dimenziós színezőt készítettünk, ami nem volt egyszerű, főleg a kisebbeknek, de ugye a kitartás gyakorlására pont megfelelő volt. Meg is tanulták a kitartás szó értelmét, és használni is kezdték. A szőnyegre leülve beszélgettünk a bátorságról, kitartásról, és megbeszéltük azt is, hogy ha nem vagyunk kitartóak, annak mi a következménye. Nagyon ügyesen válaszoltak is rá, jó érzés volt, hogy tudtunk erről beszélgetni, nem nekem kellett csak rávezetni őket. Azt ajánlottam fel nekik, hogy próbáljuk ki ezt a gyakorlatban, és játsszuk el, hogy milyen, amikor meg kell küzdeni az akadályokkal. Ez a történet pedig a mindennapi óvodába indulás volt, amit nagyon élveztek, nevettek közben, és mindig megmondták, hogyan tovább, akkor amikor baj történt, mint az, hogy apának nem indult az autója. Soroltunk helyzeteket, amiben lehet a kitartásunkat használni. A kiscsoportosok előadással készültek nekünk, nagyon ügyesek voltak, ott is megemlítettük, hogy azért sikerült, mert mindennap gyakorolták, kitartóak, bátrak voltak.
A folyosón a kisasztalra pozitív üzeneteket ragasztottam kisvirág formákra, amiket el lehet vinni, és remélem szebbé tették a napjukat az arra járóknak. Ma a csoportban tartottuk meg a tornát, az asztalokból tutajok készültek, felfordítottuk őket, és azt játszottuk, hogy úszás közben mindenféle állatok jönnek, nekünk pedig menekülni kellett előlük, persze fel a tutajra. Volt cápa, medúza, orka, polip, tengeri sün, stb. Akadályokat is raktunk ki, és csak azon lehetett menni. Készítettünk csiki-csukit, amibe pozitív üzeneteket írtunk, illetve rajzoltunk, és nagy volt az érdeklődés iránta. Együtt találgattuk, mit lehet még beleírni. A mai mese a Kiskakas gyémánt félkrajcárja volt, ami szerintem nagyon is tükrözi a kitartást, bátorságot, és a nem adom fel érzését. Persze bohókásan adtam elő. A pakolós mondókánk úgy hangzik, hogy „a pakolás az jó dolog, jó dolog, jó dolog, a pakolás az jó dolog, menjünk pakolászni!” Ennek a dallamára és a szövegére találtunk ki mindenféle más tevékenységet, és azt énekeltük, pl. a terítés az jó dolog… a játék… a sepregetés… stb. Nagyon élvezték, sok, sok ilyet találtak még ki. Megismételtük a varázsszót: még egyszer… és erre is mondtunk példákat. Versgyakorlás, és irány a játszótér.
Ma élő állat, teknősök voltak a csoportban, pézsma, és királyteki. Tanultuk róla, tanultunk tőlük, az életvitelük igazán példaértékű, ha a kitartásról, türelemről van szó. Gyöngykirakóztak néhányan, ami szintén nagy odafigyelést, kitartást kíván a gyerekektől. Játszottunk karikával, babzsákkal kétfajta ügyességi játékot, az erőfeszítésünk, állóképességünk növelésére, mert a babzsákot például úgy kellett rakosgatni egyik karikából a másikba, hogy négykézláb támaszkodva, és így persze csak az egyik kezük volt szabad, amivel gyorsan kellett rakosgatni, a fiúk a lányok elleni versenyben. Nem volt könnyű, és sajnos a fiúk voltak erősebbek, de a jókedvünk nem szállt el. A gyümölcsevés után szemerkélő esőben kimentünk a virágüzletbe, mert Zoé néni születésnapjára virágot vettünk, felköszöntöttük.

Kitartás

„Minden nehéz volt, mielőtt könnyűvé vált volna”….
Az alsósok életében történnek meg a legnagyobb mérföldkő lépések, hiszen ekkor alapozzuk meg az írás- olvasás és számolás alapjait, valamint idegen nyelvekkel is ismerkedni kezdünk.
Naponta annyi új dologgal találkoznak, olyan sok az elsajátításra váró anyag, hogy óhatatlanul szükség van a biztatásra, megerősítésre, lelkesítésre! Az optimista szemüveg, Az optimista ébredés, A fejlődési vándornapló, Ez fantasztikus, mert…mind szuper ötletek, a gyerekek játékosan, átéléssel emelkednek a fejlődési skálán. Nagyon mélyen átélték a játékok folyamán a megjelenő érzéseket.
Itt tudom kifejezni mérhetetlen hálámat, hogy a Boldogságórás anyag kimeríthetetlen ötlettár a lelki, szellemi, értelmi, érzelmi töltet biztosításához.
A Zene világnapja alkalmával együtt éltük át a hangok varázslatos erejét:
Népdalösszeállítást énekeltünk, melyet a furulyacsokrunk követett. Vidám kánonunk a mellettünk levő osztályban tanulókat is lelkesíti.
Figyeltünk a saját énekünkre, megkísérelve időnként a másik csoport dallamára is figyelni, hiszen ez állandó fejlesztésre szorul.
Ritmikus gyakorlatokat, játékokat iktattunk be a nap folyamán, melyek segítenek a figyelem összpontosításában, az egymásra hangolódásban.
-Nincs örömtelibb dolog egy gyerek nevetésénél, és semmi sem csodálatosabb egy gyerek mosolyánál.- valljuk mindannyian a mosoly világnapján. De társítva még azzal a kifejezhetetlen örömmel, a kis szemek csillogásában, amikor megértettek , felfedeztek, megtanultak valamit – ez az a pillanat, amely az életünk legértékesebb megélése -pedagógusi pályánk során.
A lelki egészség világnapja megerősített abban a hitben, hogy az örömmel végzett tevékenység, egymás segítése, támogatása az iskolai tanulás során, boldog, elégedett, mosolygós gyerekeket eredményez. Erre figyelünk minden percben, bátorítjuk egymást, támogatunk mindenkit, hogy célba érjen, legyen sikerélménye.
A kitartás erősségmondóka lett a hónap legfontosabb versikéje, mely a megtorpanások, bizonytalanságok során gyógyír a továbblépéshez! Kitartással horgolunk, kötünk, lombfűrészelünk, varrunk, korcsolyázunk, furulyázunk, énekelünk…
Az ölelés sem maradhat el, hiszen azért is van az embernek karja, hogy melegen átölelje barátait, szeretteit. A kicsik olyan önzetlen szeretettel tudnak átkarolni, mely méltó példa a felnőttek számára. Nincs olyan nap az iskolában, hogy ne legyen benne szeretetteli ölelés.

A „caring and sharing”, vagyis törődni és megosztani

I. Bevezetés: Üljetek le egy percre az udvaron felállított boldogságpontunkon található boldogságpadra, és hallgassátok meg a következő történetet!

Kívánok neked elegendőt

Nemrég a reptéren, – amint a hangosbemondóban beszállásra szólítottak fel – felfigyeltem egy anya és lánya búcsúzásának utolsó perceire.
A biztonsági kapu mellett állva megölelték egymást, és az anya így szólt: „Szeretlek és kívánok neked mindenből elegendőt.” „Anya, a mi életünk több volt, mint elég” – válaszolt a lány. A te szereteted minden, amire valaha szükségem volt. Én is ugyanezt kívánom neked.”
Megcsókolták egymást és a lány elment. Az anya odajött az ablakhoz, ahol ültem. Ahogy ott állt, látszott, hogy sírás szorongatja a torkát. Próbáltam nem megzavarni őt, de ő megszólított:
„Búcsúzott már valaha is valakitől úgy, hogy tudta, örökre szól?” „Igen.”- válaszoltam.
„Elnézést, hogy megkérdezem, de miért örökre szóló búcsú ez?”
„Idős vagyok már és ő olyan messze él. Nehézségek várnak rám és reálisan nézve a következő hazaútja már a temetésemre fog vezetni.”- mondta.
Amikor elköszönt, hallottam, hogy ezt mondta neki: „Kívánok neked elegendőt.” Megkérdezhetem, hogy értette ezt?
Elmosolyodott. „Ez egy jókívánság, amit generációk adtak át egymásnak. Szüleim ezt mondták mindenkinek.”
Egy pillanatra elhallgatott, mintha még jobban próbálna emlékezni, és egyre inkább mosolygott. Amikor azt mondtuk „kívánok neked elegendőt”, csupa jó dologgal teli életet kívántunk a másik személynek. Aztán felém fordulva felsorolta nekem ezeket:

„Kívánok neked annyi napfényt, hogy ragyogónak lásd az életet.
Annyi esőt, hogy megbecsüld a napsütést.
Annyi boldogságot, hogy lelked viruljon.
Annyi fájdalmat, hogy az élet apró örömei is nagyobbnak tűnjenek.
Annyi nyereséget, hogy megelégedj a vágyaiddal.
Annyi veszteséget, hogy értékelni tudd, amid van.
Annyi üdvözlést, melyek átsegítenek a végső búcsún.”
Aztán sírni kezdett, és elsétált.
Azt mondják, egy percig tart, hogy észrevegyél valakit, aki különleges, egy óra, hogy komolyan vedd, egy nap, hogy megszeresd és egy egész élet kell ahhoz, hogy elfelejtsd.

 
A történet meghallgatása után gondoljátok végig, kinek szeretnétek az iskolában valamilyen hasonló, boldog üzenetet átadni!
Lépjetek be a boldogságpontra!

Aki belép a boldogságpontra töltse ki a belépőt, és dobja be a boldogságponton elhelyezett kis ládikába. Annak a nevét írd fel a belépőre, akinek szánod üzenetedet. A nap végén kiosztjuk az üzeneteket a címzetteknek.

BOLDOGSÁGPONT BELÉPŐ

Tanuló neve: ……………………………………………….
Tanuló osztálya: ……………………………………………

Kívánom, hogy: …………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………
______________________________
aláírás

II. Állj meg egy percre! Mielőtt távoznál a boldogságpontról hallgassátok meg ezt a történetet! Majd beszélgessetek el róla!

A boldogságpad
A fenyőfákkal szegélyezett buszmegálló üres volt, a hűvös tavaszi szél csak úgy kergette az ősszel lehullott leveleket lent, a járda mentén. A délutáni eső puha, friss cseppekkel érkezett, közelebb húzódtam a fa törzséhez. Ahogy az esőfoltok lassan nőni kezdtek az aszfalton, az egész táj mintha egy kissé elmosódott, színes festményként ölelt volna körbe mindent. A levegő üde illata keveredett a nedves föld és az újjáéledő természet fuvallatával, ami egy pillanatra minden emberi zajt elnyomott. A világ pörgése egy kicsit lassult, mintha maga az idő is szeretett volna egy kis pihenőt tartani.
Ezen a délutánon hárman is leültek a kissé elhagyatott buszmegálló mellett álló padra. Leráztam kék kabátomról az esőcseppeket és kíváncsian figyeltem őket a fa törzsétől immár egy kissé távolabb helyezkedve. Ildikó, a nyugdíjas tanárnő lassan lépett oda, kezében egy színes esernyővel, amit az esőcseppek gyengéden ostoroztak. A busz, amit várt, már elment. Az emberek jöttek, mentek, de ő most nem sietett, inkább hagyta, hogy a csend körbevegye. Ahogy leült a padra, és kinyújtotta a fáradt lábait, a szemei megpihentek a ködös távolban. Az elé táruló látványról talán eszébe jutottak az élete legszebb pillanatai, amiket sosem akart elfelejteni: a diákként megélt tanulmányi versenyek öröme, a boldog családi nyaralások illata, az első találkozás a férjével, ahogy együtt nevetettek a világ dolgain. Gondolatai egy halk mosolyt csaltak az arcára. Egy egészen finom érzés futott végig rajtam, mintha valami melegebb fény gyűlt volna össze, ami nem a hideg tavaszi esőben, hanem egy belső tavaszban éled.
Miközben Ildikót néztem, Nóra, egy fiatal anyuka közeledett a pad felé. Karján egy kisfiú kapaszkodott, aki épp most jött ki a szomszédos játszótérről. Az anyuka arcán a fáradtság jeleit láttam, de szemeiben mégis volt valami szeretetteljes derű, ami mintha szép, halk rezdülésként átjárta volna a levegőt. Valami hívta, hogy egy kicsit megálljon, amíg az élet körülötte tovább robog. A kisfia szaladgált a pad körül, míg ő hátra hajtotta a fejét, és engedte, hogy a tavaszi eső hűvös cseppjei felfrissítsék. Amikor leült, az első gondolata az lehetett, hogy szeretné, ha az idő megállna egy pillanatra, és elfelejthetné a rohanást, a napi teendőket, a megszokott kimerültséget. De biztosan nem akart panaszkodni. Túl sok csodát látott a fiában ahhoz, hogy bármit is sajnáljon.
Egy kamasz fiú, Levi érkezett a megállóhoz. Lépteit először lelassította, majd hirtelen úgy döntött, leül, nem is tudta igazán, miért. Az iskolából ment különórára, arról pedig most edzésre, mégis egyfajta zavartság tükröződött rajta. Talán úgy gondolhatta, hogy valahogy céltalan a napja, mint egy kosár, amiben csak üres szavak és tettek lapulnak. Mintha az idő úgy száguldott volna el mellette, hogy ő nem is volt képes megragadni. Ahogy ott ült és a falevelek pörgő táncának ritmusát hallgatta, eszébe juthatott, hogy az ilyen pillanatok, amikor nem kell semmit csinálni, hanem csak ott lenni, talán éppen azok a legfontosabbak és talán mégis van érték a lassulásban. Egy rövid időre megérezte a pillanatnyi csendben rejlő békét.
A természet megsejtve valamit a padon ülők pillanatnyi öröméből, megakasztotta a tavaszi esőzést, az ég kezdett tisztulni, a felhők között egy-egy sugárnyi fény tört át, ami meleg, aranysárga árnyékot vetett a földre, felrajzolva apró körvonalaimat. Mindhárman más okból, más irányból érkeztek, mégis úgy tűnt, mintha ugyanazt keresnék: egy kis békét, boldogságot, valami igazán fontosat. Ildikó, aki már sok mindent élt át, de tudta, hogy a legjobb pillanatok épp azok voltak, amiket nem rohanás közben talált meg. Nóri, aki libikókaként próbálta egyensúlyozni a világot, de most egy kicsit a saját szívére is hallgatott. És a fiú, aki talán először értette meg, hogy nem kell mindent azonnal megérteni, hogy a boldogság a pillanatokban rejlik, amiket anélkül élünk meg, hogy sokszor észrevennénk.
A busz megérkezett, mindhárman felálltak a padról. De ahogy elindultak, ki-ki a maga útját követve, mintha egy új gondolatot is vittek volna magukkal: a rohanó világban a legnagyobb kincsek sokszor nem a célok elérésében rejlenek, hanem a köztes pillanatokban. A buszmegálló melletti pad azóta is ott áll, és várja a következő vendégeket, akik talán szintén felfedezik: fontos, hogy egyszer-egyszer megálljanak, és megéljék az élet apró örömeit. Mert a boldogság nem a végállomásokon, hanem azon az úton van, amit hol kisebb, hol nagyobb szárnycsapásokkal teszünk meg.

 
Beszélgetést segítő kérdések:
• Milyennek képzelitek a padot? Készítsetek leírást vagy illusztrációt róla!
• Kik a történet szereplői? Milyennek ismertétek meg őket? Mely tulajdonságaik vannak meg bennetek is? Hogyan viszonyultak egymáshoz a szereplők? Mit szimbolizálhatnak? Milyen apró örömök jelennek meg a történetben? Milyen érzékszervekhez tudjátok ezeket kapcsolni?
• Ki lehet az elbeszélő? Mit tudtok meg róla?
• A történet melyik mondata áll hozzátok a legközelebb és miért?
• Szerintetek, miért fontos, hogy felidézzük a múlt örömteli pillanatait, észrevegyük a jelen értékeit és várakozással tekintsünk a jövő pozitív eseményei felé?
• Szerintetek, melyik lehetett az a nap, amikor a szereplők összetalálkoztak és átengedték magukat az apró örömök boldog pillanatainak?
• Miért fontos, hogy megünnepeljük a Boldogság Világnapját?

III. Walt Disney lapjai
1. Egyénileg határozzatok meg egy problémát, megoldandó témát, a lehető legpontosabban, amire egyelőre nem tudjátok a választ vagy megoldást!
2. Vegyetek elő négy A/4-es lapot és írjátok fel az egyik lapra, hogy „Álmodó”, a másikra, hogy „Megvalósító” (aki ezt az álmodat valóra váltja), a harmadikra, hogy „Kritikus” (aki azt mondja, hogy „úgyse fog sikerülni”), a negyedikre pedig azt, hogy „Bölcs” (ebből a szerepből rálátsz a megoldandó helyzetre és meglátod a megoldást)!
3. Álljatok az „Álmodó” lapjához! Képzeljétek el a lehető legélénkebben, hogy már elértétek a kívánt célt! A hogyannal ne foglalkozzatok!
4. Álljatok a „Megvalósító” lapjához! Mit tettél már, mit teszel most azért, hogy elérd álmod megvalósulását? Mi az, amiről még gondoskodnod kell a jövőben? Mire van még szükséged?
5. Állj oda a „Kritikus” lapjához! Mit mond a belső kétséged? Mivel riogat? Milyen kétségek szólnak az álmaid ellen?
6. Állj át a „Meta/Bölcs” laphoz! Gondolatban lásd magadat felülről! Mit mondanál a „Kritikusnak”, hogy belássa tévedését, illetve, hogy megnyugodjon és hinni kezdjen? Mit mondasz a „Megvalósítónak”, hogy közelebb kerüljön az álomhoz?

Beszéljétek meg, milyen érzést váltottak ki belőletek a hangok!
 
IV. Végül: A nagy dobás a fejlődésért társasjáték!

Játékszabály
1.Mindenki keressen a lakásban valami pici tárgyat, ami az ő bábuja lesz a játékban! Állítsátok fel őket ide:
2.Indulhat a játék! Az kezdi a játékot, aki elsőként mond egy olyan dolgot, amit nemrég tanult meg.
3.Az első játékos dob a kockával, és amilyen szimbólumot dob, a legközelebbi olyan szimbólummal jelzett mezőre lép. (Ez akár visszafelé is történhet, így egy picit hosszabb lesz a játék.)
4.Minden szimbólumnál olvassuk fel a gyermeknek a rajta szereplő mondatokat, amit ismételjen utánunk, és végezze el a szimbólumhoz tartozó feladatot. Természetesen ha mi vagyunk soron, mi is végezzük el a feladatot! Egy idő után már magától is tudni fogja a mondatokat.
5.A -hoz úgy tudsz eljutni, ha az utolsó utáni szakaszon éppen azt a szimbólumot dobod, amin állsz.
Öleld meg a játékostársaidat!
Végezz valamilyen testmozgást! Ugrálj fél lábon, guggolj le 10-szer, bukfencezz egyet, fuss helyben 10 mp-ig stb.
Csukd be a szemed, és a többiek kérdezzenek tőled valamit. Pl.
milyen színű póló van apán? Van-e anyának fülbevalója? Vagy esetleg olyat is lehet, ami valakinek valamilyen szokásához kapcsolódik: Pl. Mit szokott reggel apa csinálni? vagy Mi volt ma az ebéd?
Mondj el egy versrészletet, mondókát, énekelj el egy dalt, számolj el 10-ig, mutasd meg, mit tanultál legutóbb.
Mesélj el valamit, amiben ügyes vagy, amit már jól tudsz.
Sorolj föl magad körül 3 jó dolgot vagy 3 olyat, amit szeretsz magadban, másban vagy az életedben!
Jó játékot!

„Öröm az iskolás élet!”

Zsadányi Református Általános Iskola
Első osztály
Boldogságóra 7.
(A Boldogságóra Alapprogram)
Apró örömök élvezete
(Önbizalom Program)
Fejlődési szemléletmód
Az első osztályosoknak nagycsoportban már tartottam a Boldogságórákat azért, hogy majd első osztályban könnyebbé tudjam tenni az óvoda-iskola átmenetet Boldogságórákkal. A mesterprogramomnak a fő célja, hogy segítsem a gyermekek beilleszkedését az iskolába. A Boldogságórát az önbizalom programmal hetedik alkalommal tartottam az osztályban.
Az elsősök és a harmadikosok is kint voltak az udvaron, amikor megérkeztem hozzájuk az iskolába. Minden alkalommal örömmel fogadnak. Sokan odaszaladtak hozzám, megöleltek és úgy üdvözöltek. A harmadikosok megkérdezték, hogy hozzájuk is megyek-e, mert örültek volna neki. Egy darabig kint voltunk az udvaron és alkalmunk nyílt arra, hogy megérezzük a napsütés melegét, a friss levegő illatát, a madarak csicsergését, a fákat fújja a szél és megfigyeltük, hogy milyen hangja van a szellőnek. Hogyan érezzük a bőrünkön. Hallottuk egymás kacagását, jót játszottak, amíg szüneten voltak. Szaladgáltak, kergetőztek, mozogtak, míg be nem mentünk az osztályterembe. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, akkor újra megbeszéltük, hogy mik voltak azok az apró örömök, amiket felfedeztünk odakint. Az osztályterem falán sorakoznak a már megismert betűk. Számomra is nagyon nagy öröm, amikor a gyermekek lelkesen mondják, hogy már mindenki tud olvasni, számolni, írni. Biztosan nem egyformán megy minden gyermeknek, de mindenki megpróbálja, hogy egyre jobban menjen. Szeretik az iskolát és elég toleránsak egymással. A tanító nénik szavára figyelnek többnyire. Igaz, délutánra már elfáradnak, ekkorra már figyelmetlenebbek a gyermekek.
Mivel rajzóra következik a gyerekeknek, ezért megbeszéltük a tanító nénivel, hogy a mese közben kiszínezhetik a napocskát, sőt a rajzlapot ketté hajtva az egyik oldalára egy szívecskét, a másik oldalára pedig egy szép tavaszi virágot kértem, hogy rajzoljanak. A mesehallgatás közben mindenki csendben rajzolt saját kedve, illetve a megbeszéltek szerint. Lukács Elvire örömmeséjét mondtam el az elsősöknek, aminek a címe: A bánatos király.
Ez a király, valahogy semminek nem tudott igazán örülni, pedig megvolt mindene. Amikor észre tudta venni az apró örömöket maga körül, akkor jött rá, hogy milyen szép is az élet.
Ezt próbáltam én is a gyermekekkel észre vetetni és azt is, hogy amikor valami nem sikerül úgy, ahogyan akarják, akkor addig kell próbálkozni, ameddig nem sikerül. Minél többet próbálják azt a tevékenységet, ami kevésbé megy, mindig egyre jobban fog sikerülni. Ha valamit gyakorlunk, újra próbáljuk, akkor valamiben mindig fejlődünk! Az ablakon keresztül gyönyörűen besütött ránk a nap. Éreztük a melegét, jólesett az a fény, ami beáradt az osztályterembe. Ettől még jobban éreztük magunkat, ezért táncra is perdültünk Bagdi Bella zenéjére: Imádok élni!”
„Az apró örömök olyanok, mint az útszéli virágok. Csak azok találnak rájuk, akik igazán keresik őket.”
Balázsné Barta Anikó
Óvodapedagógus

Boldogító erősségek

Kicsit több időt vett igénybe a montázs elkészítése, mint azt gondoltam.
Sok képet vágtak ki és szerettek volna felragasztani a gyerekek. A soron következő közösségi nevelés órán fejeztük be…
Véleményem szerint kifejező lett.

Hogyan látom a világot? Képes vagyok a fejlődésre?

A fejlődési szemléletmód meglétét „megelevenített skálán” mértük fel. Állításokat olvastunk fel, amelyek elképzelt személyek gondolatait tükrözték. El kellett dönteni, hogy ezt önmagukra inkább igaznak, vagy inkább hamisnak gondolják a tanulók. Jobbra az „igaz”, balra a „hamis” ítéletet adók álltak, de természetesen lehetőség volt a két végpont közé bárhova elhelyezkedni.
Következők voltak az állítások:
„Nem szoktam a matekdolgozatra készülni, mert úgy sincs értelme. A matematikát vagy érti valaki, vagy nem.”
„Érdemes a matekdolgozatra korábbi feladatok rögzítésével készülni. Akkor, nem történhet nagy baj, hasonlókat kérdeznek.”
„Akivel korábban vitám volt, azzal nem fogok kedvesen beszélni. Úgy is ellenségek maradunk.”
„Ha valakivel összevesztem, próbálom vele tisztázni a helyzetet kis idő elteltével. Akár bocsánatot is kérek.”
„A tanárokkal nem lehet szót érteni. Valószínűleg a Marsról jöttek.”
„A tanárok is lehetnek megértők, ha elmagyarázom a problémámat. Azért tűnnek szigorúnak, mert sok emberért vállalnak felelősséget.”
„Nem érdemes azt a szimpatikus iskolatársat megszólítanom. Úgy sem fogja érdekelni, amit mondok.”
„Olykor a legváratlanabb helyzetekben derül ki, hogy valakivel azonos az érdeklődési körünk.”
A feladat megbeszélése során megfogalmazták a tanulók, hogy az állítások egyik csoportja a változtatás felé mutat, azt tükrözik, hogy az egyén a helyzetén „javítani akar”. Ezzel szemben áll a többi mondat, amely inkább „ítélkezőnek” tűnik fel.
Beazonosítottuk, kinek hol kell még a fejlődési szemléletén alakítani, milyen területeken van akadályozottsága. Megfigyeltük, hogy van aki általában pozitívan gondolkodik. Mások inkább a tanulásról gondolkodnak negatívan, a társas kapcsolatokról kevésbé. Egy-egy ember viszont igen csak ellenáll mindenféle fejlődés felé mutató gondolatnak.

1 2 3
‹