Budapesti XVI. kerületi Kölcsey Ferenc Általános iskola beszámolója a
Az optimizmus gyakorlása
témában megtartott boldogságóráiról
Iskolánk 9 pedagógusa vállalta, hogy a 2017-2018-as tanévben boldogságórát tart 7 osztályban. Október hónapban 1 osztályban valósultak meg a boldogságórák.

Povázsay Zsuzsanna osztályfőnök – 7.b osztály
Az optimizmust gyakorlása több hasonlóságot mutat a háláéval, hiszen mindkét stratégiában a pozitív szemléletre törekszünk, illetve olyan helyzeteket kellett teremtenünk, amiben a gyerekek meglátják a jót. Ehhez az első foglalkozáson megbeszéltük a pesszimista és optimista ember tulajdonságait. Olyan élénk beszélgetés, szinte vita alakult ki a pesszimista tulajdonságok kapcsán, amin egyrészt meglepődtem, másrészt örültem, hogy ennyire érdekli a gyerekeket a téma. Az óra elején bejelentették páran, hogy ez az optimizmus mekkora hülyeség, mert a mi osztályunkban nem is optimista a többség. Van feladat- gondoltam tettrekészen magamban – igazi kihívás bebizonyítani ennek a 13 éves, magukkal, szüleikkel és a világgal összességében teljesen elégedetlen, kamaszproblémákkal küzdő korosztálynak, hogy az „optimista” szemüvegen keresztül mennyivel jobb szemlélni a világot.
Tisztáztuk saját döntésük alapján, hogy osztályunkban ki az optimista, és ki a pesszimista. Pont fele-fele arányban jött ki a két csoport (osztályfőnökként én is minden feladatot elvégzek velük, csoporttag is vagyok). Nem minden gyerek besorolásával értettem egyet, évek óta ismerve őket, bizton állíthatom: jóval több optimista – pozitív tanulónk van, mint amit ők mondanak magukról. Mivel ilyen arányt adtak magukról, mi a pesszimista jellemzők megbeszélésével kezdtük. És ekkor parázs vita alakult ki a két csoport között, élénken érveltek, vitatkoztak, gondolkodtak. A táblán összegyűjtöttük, milyen a pesszimista ember szerintük. Sajnáltam, hogy be kellett fejezni a beszélgetésünket, de olyan gyorsan elszaladt a 45 perces Boldogságóránk, hogy az optimista jellemzőkre nem maradt időnk.
A következő Boldogságóránkon viszont új lendülettel foghattunk hozzá a tényleges témánkhoz. Csoportokra osztva beszélték meg az optimista tulajdonságokat, jegyzeteltek és mosolyogtak közben (talán észre se vették), és ezen az órán sokkal nagyobb volt az egyetértés köztük. 17:49 arányban GYŐZÖTT az optimista felsorolás!!!! Vagyis 49 dolgot írtak az optimista emberről, érdemes elolvasni.

A Boldogságóra könyvben találtam a „Tulajdonságfa” ötletét, amihez szülői segítséget is kértem. Minden szülőnek írtam egy levélkét, amiben azt kértem, gondolják át, mi az a pozitív tulajdonsága gyermeküknek, ami a LEGJELLEMZŐBB rá. És ezt küldjék nekem vissza, de a gyerkőcök semmit nem tudhattak a levél tartalmáról. El lehet képzelni, milyen izgalom lett úrrá rajtuk, hogy miről titokzatoskodok, levelezgetek én a szüleikkel? Nagy boldogságomra 21 szülőből 20 válaszolt (arról az egy anyukáról sejtettük, hogy nem fog írni, ezért az egyik tanár jellemezte a tanulót). Emellett én is átgondoltam alaposan a tanítványaim pozitív jellemzőit, dolgait és én is választottam 1-1 pozitív dolgot róluk. Be kell valljam, nem volt könnyű. Jót mondani valakiről, egyszerű feladat. De egyetlen jót, rá jellemzőt választani, már nem is olyan könnyű.
A „Tulajdonságfa” úgy készült, hogy kaptak egy csupasz fát ábrázoló lapot. A leveleket maguk ragasztották fel, arra írták rá a jellemzőket. Először5 pozitív tulajdonságot kellett írniuk magukról. Majd mindenkiről mondtak a többiek 2-2 pozitív dolgot. Egyet kaptak tőlem, az osztályfőnöküktől, majd a legvégén elárultam nekik, mit üzentek nekik /róluk a szüleik. Az érzelmi felfokozódás a társaik által adott, kapott pozitív jellemzőknél kezdődött. Amíg magukról írtak, ott még pesszimistáskodtak, hogy nincs is ennyi jó tulajdonságuk, főleg a korábban magukat nem optimistának jelölők tanakodtak, mit írjanak. Akik végképp elakadtak, vagy nem voltak hajlandók magukról jókat mondani, azoknak többet segítettek az osztálytársak. Rendkívül megható pillanatok voltak ezek: volt egy lány, aki nem akarta elhinni, hogy ennyi jót mondanak róla az osztályban, a többi gyerek bizonygatta neki, hogy igen, te jószívű, kedves, okos, stb. vagy! És leírta a levelekre…. Később már biztatnom se kellett senkit, hogy olvassa fel a falevelekre írt pozitívumokat, és mindenki sorolni akarta a jó tulajdonságokat a másikról.
Mondanom sem kell, a legjobban azt várták, mit üzentek nekik a szülők. Fantasztikus élmény volt átadni ezeket a „tulajdonságokat”. Már a levelek olvasásánál is meghatódtam, többen nem egy szót írtak csupán, hanem hosszabb levelet is kaptam. Hihetetlen élmény volt elolvasni ezeket! Hihetetlen élmény volt felolvasni és átadni a kedves szavakat! Köszönöm, kedves Szülők!
Sejtettem, hogy izgalmakkal teli óra vár ránk. De a valóság messze túlszárnyalta az „óratervemet”. Nem tudom szavakkal kifejezni azt az érzelmi „boldogságbombát”, amit azon az órán éreztem, éreztünk. Olyan megható, felemelő pillanatokat éltünk át együtt, mint még korábban soha. Igen, folytak örömkönnyek is. Az én torkomban olyan gombóc volt, hogy szinte beszélni sem tudtam. Hálás vagyok az osztályomnak, hálás vagyok a szülőknek, és hálás vagyok a Boldogságóra programnak! Fantasztikus élmény volt!