Boldogságóra Alapprogram
Reggeli után a gyerekeket a szőnyegre hívtam a mesehívó mondókával (Boldogovi könyv) és elmeséltem az Újra együtt című mesét. Mivel a csoportom már nagycsoport így egy kis mozgással tettük érdekesebbé a mesét, és így akaratlanul is figyelniük kellett, ami a figyelemzavaros gyerekeknek egyben egy fejlesztő kis játékká alakult. A játék szabályát ismertettem a mese elkezdése előtt a gyerekekkel. A két mesefőhős lett a játékunk kulcsfigurája. Elmondtam, hogy az egyik szereplő Góliát dínó, a másik a barátja Pirinkó a törpe. A játék szabály pedig a következő volt. Ha Góliát nevét hallották fel kellett állniuk és lábujjhegyen magas tartásban nyújtózkodni kellett. Viszont ha Pirinkó nevét hallották guggolni kellett. A mesét annyiban módosítottam, hogy többször beleszőttem a két meseszereplő nevét. Törökülésben ültünk a szőnyegen és elkezdtem a mesét. Élvezték a gyerekek, folyamatosan figyeltek és mivel mozogtak is a mese közben nem is rendetlenkedtek. A mese után megbeszéltük, hogy ki milyen állatot ismer, aki termeténél fogva lakhattak volna a hősök házában. Góliát nagyon sok lakótársat kapott, Pirinkónál kicsit segíteni kellet, egy plüss figurát mutattam, ami akkora volt, mint Pirinkó (szerintem). Ezután már záporoztak az ötletek. Utána kártyákat raktam ki, amin az érzékszervek voltak. Aki felismerte valamelyiket felvehette és összegyűjtöttük közösen, hogy a kitalált érzékszervvel mit érzékelünk. Ezek után tettem fel a kérdést: Hogyan segíthetünk azoknak, akiknek valamilyen érzékszerve nem úgy működik, ahogyan nekünk? (vak és gyengén látó, siket, mozgáskorlátozott). Tájékozottak voltak a gyerekek a témában, mivel nem először beszélgettünk erről. Ezután kipróbáltuk, milyen lenne az ő helyükben lenni. Játszottunk „Szembekötősdit” és „Fülbekötősdit”. A játék után egy nagy csomagolópapírt fektettem a szőnyegre, amire ráfektettük a legalacsonyabb kisgyereket (a gyerekek maguk választották ki) és körberajzoltuk. Ezután a dajka néni segítségével (újságokat tett az asztalra és ollókat) mindenki szabadon keresgélhette meg azokat a dolgokat és vághatta ki, amik örömet okoznak számára, legyen szó legóról, csokiról, bicikliről. Ezeket mind felragasztották a körberajzolt gyerekünk köré. Hogy ki mit vágott ki, nagyon sok mindent elárult nekünk (szociális helyzetből adódó hátrányok, anyagi helyzetből adódó lemondás ill. elhalmozás…stb.
Ezzel a témával kapcsolatban sokat beszélgettünk arról, hogy őket milyen sérelem érte, hogyan tudták ezt kezelni. Arról is megkérdeztük őket, hogy ők sértettek-e már meg valakit. Szándékos volt-e ez a sértés, vagy véletlen? Sikerült-e magát túltenni rajta? Volt-e akivel meg tudta ezeket beszélni? a legkülönfélébb dolgokat mondták a gyerekek. Volt, aki a testvérével kapott hajba, mert nem adta oda neki a játékát. Volt akinek szülővel volt konfliktusa, de szerencsére mindenki meg tudta oldani a problémát. Azt mondták a gyerekek, az volt a legjobb amikor megtörtént a megbocsájtás. Azért, mert utána nagyon megkönnyebbül az ember. A csoportunkban nagyon jól működnek a varázsszavak: sajnálom, bocsánat.
A témát több foglalkozáson keresztül dolgoztuk fel játékos formában. Nehéznek bizonyult, mert az autizmussal élő tanulók számára az elvont fogalmak megértése nagyon nehéz, főleg ami szociális tartalmakhoz kötődik. Saját tapasztalatinkra, élményeinkre támaszkodva szituációs játékokkal, mesével, dallal segítve oldottuk meg a feladatokat.
Sorozatunk rövid története: A csoport sétálni ment, közben Böbike meggondolta magát és visszafordult. Nagyon megijedtünk, keresni kezdtük, szerencsére hamar megtaláltuk. Kati néni nagyon haragudott Böbikére, amiért szó nélkül elhagyott bennünket, de megbocsátotta a dolgot.
Ebben a hónapban arra próbáltunk rámutatni, hogy a látszólag apró dolgoknak is lehet örülni. Nem kell ahhoz drága ajándék, hogy örömet szerezzünk egymásnak. Előkerült a klasszikus mese, a Hétszínvirág – amely pont ehhez a témához kapcsolódik. Annuska, a pajkos kislány mindenféle önző kívánsággal áll elő a virágnak, s miután elpazarolta az összes kívánságot, akkor gondolkodott el, hogy okosabban is gazdálkodhatott volna a csodás lehetőséggel. Míg végül aztán segít a kisfiúnak újra lábra állni. Végül ez a kívánság tette igazán boldoggá, pedig nem is magának kívánt valamit, hanem segített a mozgássérült kisfiún. Mi is kipróbáltuk azt, hogy milyen lehet fogyatékkal élni. Bekötött szemmel próbáltunk tájékozódni, csak a hangok segítségével. Bedugtuk a fülünket, kipróbálni, hogy milyen lehet, ha nem hallunk semmit. Nem szólalhattak meg. Meg kellett próbálni megértetni magukat beszéd nélkül. Hátratettük a kezünket, mintha nem lenne, s megpróbáltunk így rajzolni. Persze hátratett kézzel nem lehet, tehát a lábujjunk közé szorított ceruzával próbáltuk meg. A gyerekek nagyon kitartóan küzdöttek, s egy kislány meg is fogalmazta a dolog lényegét: Hát óvónéni, én biztosan hogy nagyon örülök, hogy látok, hallok és van kezem meg lábam, mert ez így nagyon rossz volt. Fejét csóválgatta, és látszott, hogy a dolog mélyen érintette. A teljesen természetesnek ítélt dolgok sokszor a legnagyobbak, csak amíg vannak, addig nem becsüljük meg őket igazán.
Mióta tartanak a boldogságórák, azt vettük észre, hogy gyermekeink egyre nyitottabbak, egyre bátrabban fogalmazzák meg mondanivalójukat. Nagy figyelemmel hallgatták a mesét, amely után beszélgetőkör alakult ki. Ők kinek adnák az aranykulcsot? Kellett-e már valamilyen nehéz feladatot megoldaniuk? Volt-e aki segített benne? Ha lenne három kívánságuk, mi lenne az? Nagyon érdekes dolgokat mondtak. A legszebb az volt ezekben a kívánságokban, hogy nem az önzésről szóltak, hanem arról, hogy másoknak is örömöt szerezzenek. Volt például egy kislány, aki azt kívánta, hogy a nagyija süssön neki palacsintát, de nem csak azért kérte, mert nagyon szereti a nagyi palacsintáját, hanem azért is, mert tudta, hogy nagyit igen nagy örömmel tölti el, ha neki süthet palacsintát. Egy kisfiú, aki egyedüli gyermek, alig várta, hogy vége legyen a hétvégének, mert hiányoztak a barátai. Sokat változtak a gyerekek pozitív irányban. Sokat segítenek egymásnak, észreveszik, hogy mikor mit kell segíteni.
Nem volt könnyű feldolgozni a megbocsátás témáját. Lassan megnyíltak beszéltek saját megbántottságukról, sérelmeikről és azokról az érzésekről, amelyek bennük vannak, ha megbántja őket valaki valamivel. Eddig ment is, szinte mindenki kapcsolódott a témához. El is játszottunk egy jelenetet, arról, hogy egy gyerek bántó szavakkal megsérti két társát.
De hogyan bocsátunk meg, mi kell hozzá? Nehéz kérdések voltak számukra. Majd elhangzott az idő és a szeretet szó. Ezt értette mindenki és kapcsolódni is tudtak hozzá, jöttek a megbocsátás sztorik. Van, aki könnyebben, van, aki saját bevallása szerint soha nem képes megbocsátani. Erről nagyon jól tudtunk beszélgetni. Értették, hogy a megbocsátás egy ajándék érzés saját maguk számára, ha képessé válnak rá. Ennek nagyon megörültem!
Végül elkészültek a rajzok. A színeket, az arckifejezéseket, még az időjárás ábrázolását is alkalmazták a folyamat három szakaszának illusztrálásához.
Kedves Hamupipőke!
Nagyon sajnálom, amit veled tettem! Mentségemre szolgáljon, hogy nem ismertelek eléggé, nem tudtam, hogy milyen nemes szíved van. Engem elvakított az irigység, csak azt láttam, hogy téged mindenki szeret, a lányaimat pedig mindenki elkerüli. Szülői szívem azt diktálta, hogy próbáljam meg gyermekeimnek a legjobbat nyújtani. Ma már tudom, hogy hiba volt téged bántani, hiszen te nem akartál rosszat nekünk. Szeretném a bocsánatodat kérni azért a sok gonoszságért, amit ellened elkövettünk!
Bízom a megbocsátásodban: A te mostohád
Több, mit kétszázan énekeltünk a Földért.