Boldogságóra Alapprogram
Őszinte leszek, mikor először szembesültem a hónap témakörével, nagy fejtörést okozott, hogy ezt hogyan fogom én megvalósítani a mi vegyes csoportunkban, sok-sok kiscsoportos között. Aztán ahogy gondolkodtam, rájöttem, hogy mi valójában önkéntelenül is erre neveljük a gyerekeket a minden napok folyamán, hiszen egy óvodai csoportban naponta történnek olyan dolgok, ami miatt a gyerekek összevesznek, vitatkoznak. Például nem veszik be egyik társukat a játékba, vagy mindketten ugyanazzal játszanának, de nem tudnak megegyezni, veszekedésbe, netán verekedésbe megy át a dolog. Ilyenkor van szükség a mi segítségünkre, tanácsainkra. Rávezetjük őket arra, hogy milyen jó érzés megbocsátani a társunknak, elfogadni az ő bocsánatkérését, és milyen jó utána együtt játszani, hiszen ettől mindketten boldogabbak lesznek. A gyerekeknél ez még könnyen megy. A gond az, hogy mire felnőtté válunk, megfeledkezünk ezekről a dolgokról, és ahelyett, hogy megbocsátanánk, inkább haragot tartunk, mérgezve ezzel a saját lelkünket, boldogságunkat is.
Természetesen azért alaposan körbejártuk a témát, amit a bábjáték eljátszásával kezdtünk. A gyerekek napokig örömmel húzták kis kezeikre a bábokat, hogy hogy eljátszhassák Süniék történetét. A mese meghallgatása után könnyen áttereltük a témát egy jó kis beszélgetésbe, amibe nagycsoportosaink egytől egyig lelkesen bekapcsolódtak, és nem volt olyan, aki ne tudott volna felidézni egy-egy emléket, amikor ő bocsátott meg valakinek, vagy éppen neki bocsátottak meg a viselkedése miatt.
Nagy sikert aratott a gyerekek körében a Ho’oponopono című dal meghallgatása, aminek címe még nyelvtörőnek is használható. A kimondása kissé nehéz volt a gyerekeknek. de a jelentését a királyos mese segítségével nagyon gyorsan megértették. Úgy vettük észre, hogy innentől kezdve a varázsszavak egyre gyakrabban jelentek meg mindennapjaink során, és mintha kevesebbszer kellett volna figyelmeztetni őket a ” Sajnálom”, „Kérlek, bocsáss meg”, „köszönöm” és a „szeretlek” szó használatára. Azért, hogy ezek jól rögzüljenek, a zombis játékot hívtuk segítségül. Nálunk a fiúk amúgy is szeretnek zombi bőrébe bújni, úgyhogy most megtöltöttük játékukat egy kis pozitív tartalommal. Elmondhatjuk, hogy ez az egyik olyan játék a csoportban, amibe mindenki szívesen bekapcsolódott.
A hét zárásaként pedig megtartottuk óvodánkban a „Megbocsátás napját”, ami április 18-ra esett. Itt megpróbáltunk a gyerekekkel kétszemélyes helyzetben rájönni olyan dolgokra, felidézni olyan eseteket, amikor szerintük ők megbántottak valakit, és ezért illik bocsánatot kérni. Persze mindenkinek eszébe jutott egy-egy csíny, rosszaság, irigység, undokság, ami miatt felkeresett valakit az oviban, akitől bocsánatot kért. Természetesen megbeszéltük azt is, hogy akitől bocsánatot kérnek, annak illik elfogadni a bocsánatkérést, és a végén a kibékülést egy szívből jövő öleléssel koronázzák meg.
Szerintem eddig ez volt a legsikeresebb témafeldolgozásunk, aminek hatására néhány gyerek viselkedésében nagy változások következtek be.
Sajnos olyan világban élünk, ami nagyon pörög, rengeteg inger ér felnőttet, gyermeket egyaránt.Sokszor a mindennapi teendők, és a sok-sok feladat, munka, rohanás mellett észre sem vesszük az élet apró örömeit, ami valójában boldoggá tehet bennünket. Erre próbáltuk felhívni ovisaink figyelmét márciusban, többször elővéve a témát, hosszabb- rövidebb időszakokat felölelve.
Mint eddig minden alkalommal, most is a hónap dalának hallgatásával, énekelgetésével kezdtük a téma feldolgozását. A gyerekek nagyon kreatívak voltak, változatos mozgásformákat találtak ki a dalhoz, csakúgy sziporkáztak az ötletek. Miután jól ki mozogtuk magunkat, leültünk beszélgetni, ahol a gyerekek egy kis rávezetés után nagyon ügyesen megfogalmazták, hogy mi az, amitől szerintük szép a világ, boldogabb az élet. Megbeszéltük, hogy az élet szépségeit az érzékszerveinkkel érzékeljük, és egy- egy példa után csakúgy záporoztak a jobbnál- jobb ötletek, amitől boldogabbnak érezték magukat: egy fagyitól, ha csokit kaptak, ha játszhatnak a barátaikkal, ha anya mesét olvas nekik, ha süt a nap, és játszhatnak az udvaron,stb.
Egy másik alkalommal elmeséltük az Újra együtt című mesét, amit nagyon élveztek a gyerekek. A mese után kialakult egy kötetlen beszélgetés, aminek a végén mindenki mondhatott egy olyan dolgot, ami számára örömet okoz. Ekkor váratlan fordulatot vett az egész folyamat. Jár a csoportunkba három kislány, akik nevelőszülőknél élnek. Közülük az egyik örökbe fogadhatóvá vált, már nem mehet többé láthatásra, nem találkozhat a szülőanyjával. Ez a dolog nagyon megviselte őt, hiszen valahol úgy érezte, hogy ő sehova nem tartozik. A téma feldolgozása közben teljesen spontán kezdte sorolni, hogy neki milyen örömet okozott, amikor találkozott az anyukájával, játszhatott a testvérével, hogy együtt lehettek hogy neki mennyire rossz, hogy már nem lehetnek együtt, nem találkozhatnak. Be sem tudta fejezni, amit akart, mert olyan zokogásban tört ki. A többiek nem értették, hogy mi a baj, csak ült az ölemben, sírt. Természetesen én sem bírtam könnyek nélkül. Ott, akkor rengeteg feszültséget oldottunk fel benne, és folyamatosan erősítjük benne a jót, hogy olyan nénihez és bácsihoz költözik majd, akik nagyon fogják szeretni, hiszen régóta szeretnének már egy olyan szép és ügyes kislányt, mint ő. Ha nagylány lesz, felnőtt, akkor pedig megkeresheti az”igazi anyukáját”. Ettől a pillanattól kezdve sokat változott a viselkedése: az addig követelőző, kötekedő, hisztis, szélsőséges viselkedést produkáló kislány sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett. Persze azóta is foglalkoztatja a gondolat, hogy mi lesz, milyen lesz, de úgy érzem, a téma feldolgozásával hozzájárultunk ahhoz, hogy a lelke egy kicsit megnyugodjon. És biztosan állíthatom, hogy ez nekünk nem apró, hanem meglehetősen nagy örömet okozott.
