A kincses fánk kapcsán felmerült a kérdés: mi történik, ha valakinek sokáig nem kerül vagy nincs a fáján ujjnyomat, amit a boldogító jócselekedetekkel szerzett?

Először is: szerintem szinte kizárt, hogy ez előfordulhasson, legfeljebb több idő kell ahhoz, hogy egy gyerek kinyilvánítsa belső értékeit. Mi mindenképp arra törekszünk, hogy amint felbukkan egy értékes belső kincs a társakkal (vagy felnőttekkel) való kapcsolatok során, azt azon nyomban kitörő örömmel, pozitívan értékeljük és mindenképpen megmagyarázzuk lelkesedésünk okát. Tapasztalatunk szerint ez már magába véve inspiráló.
Másodsorban: nem „mindenáron megváltoztatni!” szeretnénk a gyerekeket – sokkal inkább felhívni a figyelmüket, megmutatni nekik és észrevetetni velük, hogy mindig van választási lehetőségünk, miként viszonyulhatunk a körülöttünk lévő világhoz, hogy reagálhatunk a minket érő ingerekre, történésekre. Ha egy gyerek (mondjuk makacsságból, vagy bátortalanságból) nem, vagy nehezen kapcsolódik ezekhez a tevékenységekhez, az nem jelenti azt, hogy nem raktározza el magában a hallottakat, látottakat (még akkor is, ha lázad!) – hiszen passzív módon ő is részese annak, ami velünk történik. Meggyőződésem, hogy az élet úgyis gondoskodik arról, hogy a megfelelő időben a „lappangó” tapasztalatok felszínre kerüljenek és megélje őket még az a gyerek is, akinek korábban korlátai voltak… mert így működünk. És ha erre csak felnőtt korban kerülne sor – hát sebaj! Akkor valószínű akkor lesz ott az idő, hogy ez a gyerek érezze: jobb vele a világ!