Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, Irgum-burgum Boldizsár, aki 4 éves volt.
Boldi nagyon nagyon szerette az édességet. Ha jött oviba, akkor reggelire édességet evett, ha haza ment oviból, akkor édességet követelt az anyukájától. Ha nem kapott, akkor hangosan sírt és kiabált, amit nagyon rossz volt hallgatni. Emiatt nem evett a tízóraiból, az ebédből, de még csak az uzsonnából is csak csipegetett.
Persze mi Boldi barátai szerettük a finom ennivalókat, amit ő meg sem akart kóstolni, hiába kérleltük. Sokszor meg is haragudott ránk. Ezért egy napon azt találtuk ki, hogy móresre tanítjuk. Egy szép napon sok-sok finomsággal kedveskedtünk neki. Mindenki hozott neki valamit. Volt a kosarunkban gumicukor, rágó, vattacukor, cukorka, csoki, ő pedig sorra evett minden édességet, mert nem tudott választani.
Tudtuk, hogyha így hagyjuk viselkedni, attól fájni fog a pocakja és akkor talán megérti, hogy a túlzásba vitt édesség, nem jó a testének. És így is történt. Már az udvaron mondta, hogy le kell ülnie, mert fáj a hasa. Szomorú lett. Később a foga is elkezdett fájni. Már ő is gondolta, hogy ennek bizony az a sok édesség lehet az oka, amit nem sokkal ezelőtt megevett.
Ahogy ezt láttuk, adtunk neki egy pohár hideg vizet, vártunk egy kicsit és bekísértük fogat mosni. Nemsokára Boldi azt mondta, hogy kicsit jobban érzi magát.
Mi örültünk ennek és elkezdtünk beszélgetni vele. Elmondtuk, hogy sajnáljuk, hogy most fáj neki itt-ott, de úgy gondoltuk, hogyha most ilyet csinálunk vele, abból megtanulja, hogy sok édesség bajhoz vezethet. Megmutattunk neki egy videót, ahol egy kisfiúnak feketék lettek a fogai, sokat kellett fogorvoshoz mennie és nem tudott nyugodtan aludni.
Elmagyaráztuk neki, hogy miért fontos egészséges ételeket, gyümölcsöket enni és azt, hogy a túl sok édességtől nagyon betegek leszünk.
Azóta, Irgum-burgum Boldizsár sokat változott. Szereti az édességet, de már nem eszik belőle annyit, mint régen és szívesen kóstol meg mindenféle ételt.

Kiscsoport lévén sokszor az egész nap megküzdések sorozata. Elérni a csapot, belebújni az overálba, elérni az asztalig tányérral, bögrével, a kiborult „pötyit” összeszedni az asztalok alól. A témát mégis játékon, mesén és mozgáson keresztül közelítettük meg, hiszen ez a leglátványosabb és biztos a sikerélmény.
Hétindító mesénk a „Kiskakas gyémánt félkrajcárja” volt, ahol a kiskakasnak sok mindennel kellett megküzdenie, de sosem keseredett el és a kitartásának meglett a jutalma. Ráadásul még vicces is lett a megoldás. Erre sokszor utaltunk vissza a hét folyamán, ha nehéz feladat előtt álltunk:
• amikor a kisegérnek lyukról lyukra át kellet rágnia magát a sajton (bujkálás karika akadálypályán)
• amikor egy titkos ösvényen kellet nyomról nyomra megkeresni a telet, hogy végre távozásra bírjuk (lábnyomokon ugrálás előre, az ügyesebbeknek hátrafelé is)
• amikor az autó begurult az ágyazó alá és olyan nehezen tudtuk kiszedni, vagy akár a buborékfóliát nagy nehezen kipukkasztani:)
• amikor fel kellet ismerni kinek az árnyképét, vagy kinek a kedvenc maciját látjuk a vásznon
• a kiszebábot összeállítani (csuklott nyaklott), az elkészítés után összetakarítani a szalmát a leglehetetlenebb helyekről
• összeszedni és belezárni a kiszebábba azokat a dolgokat, amiket szeretnénk elfüstölni, azokat a dolgokat, amik komoly megpróbáltatásokat jelentettek számunkra: betegség és ezért lemaradás a farsangról, sötétség, hideg, jég, lefagyott utak, madarak éhezése.
A nehéz időszak lezárásaként sok pozitív gondolat született: jó volt a karácsony, legalább volt farsang, már süt a nap, felolvadt a kerti tó, előjöttek a halak, már kinyílt az ablakban a tulipán, már nem kell a kandalló, jól elűztük a telet! Minden jó, ha a vége jó!

A csoportban slágerjátékká vált a „vihar a tengeren” c. játék. A gyerekeket örömmel töltötte el az, hogy sikerült egy „hajóra” feljutni, nem maradtak a „tengerben”. Ez a játék nemcsak a probléma megoldására és a küzdelemre nevel, hanem nagyon nagy közösségépítő ereje van, és előhozza az empatikus érzelmeket. Lelkesen vettek részt a játékban a gyerekek. Szívet melengető érzés volt látni, ahogy boldogan összeölelkeznek, hogy beférjenek a „hajóba”.