Ha egy cselekedetet meg tudunk bocsátani, akkor az egész életminőségünk megváltozik. Jobban, felszabadultabban érezzük magunkat, fizikálisan és mentálisan is gyógyulunk. Csoportunk a megbocsátás témakörében gyűjtött össze életből vett példákat, mellyel a megbocsátás lélekre ható pozitív erejét szeretnénk bemutatni.

Történetek a megbocsátásról
Karsten Mathiasent hetekig emésztette a harag. A dán cirkuszigazgatót hónapokkal azelőtt elhagyta a felesége egy másik férfiért.
A negyvenéves Karsten éjszakánként álmatlanul forgolódott az ágyában, miközben elborította a felesége új barátja iránt érzett gyűlölet. A benne kavargó negatív gondolatoktól fájdalom feküdte meg a gyomrát. Aztán esténként inni kezdett, hogy el tudjon aludni.
Végül a gyermekei miatti aggódás győzte meg arról, hogy találkoznia kell azzal a férfival, aki iránt ilyen kínzó haragot érzett.
Amikor a két férfi leült egy asztalhoz a koppenhágai kávézóban, Karsten tudta, hogy meg fog bocsátani felesége új élettársának. Egy csésze kávé helyett egymás után rendelték a feketét, és órákig beszélgettek.
Hazafelé menet Karsten csodálkozva tapasztalta, hogy már nyoma sincs benne haragnak, szomorúságnak. Hónapok óta először fizikailag is jobban érezte magát. Éjszaka úgy aludt, mint a bunda, reggel pedig tiszta elmével, kipihenten ébredt.
– A megbocsátás nagyszerű ajándék, amit saját magamtól kaptam – mondja Karsten.

Rosalyn Boyce az után omlott össze, hogy 1999-ben egy férfi betört londoni otthonába, és megerőszakolta, miközben a nő kétéves lánya a szomszéd szobában aludt. Három héttel később elkapták az elkövetőt, a nőket sorozatban megerőszakoló férfit, és háromszoros életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Rosalyn számára azonban messze nem ért véget a rémálom. Képtelen volt kiverni a fejéből a támadás emlékét, ezért kiköltözött a családi házból is. Alig evett valamit. Poszttraumás stressz szindrómát (PTSD) és reaktív depressziót állapítottak meg nála. Antidepresszánst és nyugtatókat írtak fel neki. A nő felejteni akart, ezért rászokott az italra, és minden este megivott egy üveg bort.
Amikor a mentális és fizikai egészsége tovább romlott, belátta, hogy önmagát kell meggyógyítania. Miután terápiás foglalkozásokon vett részt és utánaolvasott a témának, rájött, hogy az egyedüli megoldás az, ha megbocsát támadójának.
„A megbocsátás számomra azt jelentette, hogy már nem kell semmiféle kapcsolatot éreznem az engem megerőszakolóval, és elszakadhatok a bűncselekménytől – írja Rosalyn. – Amint eldöntöttem, hogy ebből a szemszögből fogok a megbocsátásra tekinteni, hatalmas tehertől szabadultam meg.”
Rosalyn végül egy helyreállító igazságszolgáltatási program keretében 2014 júliusában találkozhatott támadójával, és szemtől szemben megbocsátott neki. – Szinte mámorossá váltam ettől – idézi fel. Már nem gondolok többé a nemi erőszakra – mondja. Volt-nincs.

Marina Cantacuzinónál kevesen értik jobban, hogy mit jelent a megbocsátás. A nő korábban újságíróként dolgozott, manapság a megbocsátással foglalkozó Forgiveness Project alapítója és egyben igazgatója. A szervezet honlapot üzemeltet és kiállításokat rendez, hogy a világ minden pontjáról érkező személyes beszámolók – köztük Rosalyné – felhasználásával kutassa a megbocsátás lehetőségeit és korlátait.
– A megbocsátásnak nem az elnézés vagy a felmentés a lényege – magyarázza a szakember. Ugyancsak gyakori tévhit, hogy a megbocsátás megköveteli az elkövetővel való kibékülést, pedig ez nem így van. Úgy is megbocsáthatunk, ha utána megszakítunk minden kapcsolatot a másik féllel. A megbocsátás a múlt átértékelését követeli meg, hogy képesek legyünk tágabb megközelítéssel és nagyobb együttérzéssel szemlélni a helyzetet és a másik felet.
Cantacuzino azt is hangsúlyozza, hogy a megbocsátás nem jelenti az igazságszolgáltatáshoz való jog feladását. Megbocsáthatunk valakinek, de az illetőnek esetleg így is börtönbe kell vonulnia, vagy más módon kell megfizetnie tetteiért. A nő egyik kedvenc idézete egy fegyenctől származik: „Megbocsátani annyi, mint elengedni a jobb múlt reményét.”

Alexandra Asseily 1966-ban költözött Libanonból Angliába, és a szülőföldjétől távol nézte végig, ahogy a közel-keleti országot szétdúlta a tizenöt éves polgárháború. Úgy érezte, elemészti a hitetlenkedés, hogy az ember ennyi erőszakra képes.
– Meg kellett bocsátanom azoknak, akik elpusztították a valaha csodálatos Libanont – mondja a pszichoterapeuta. Úgy döntött, közelebbről is megismeri azokat a férfiakat, akik kegyetlen harcosok voltak a konfliktusban. – Akkor éreztem, hogy átmentem a saját vizsgámon, amikor már az embert láttam bennünk, nem pedig a szörnyeteget.
Alapító tagja a Libanoni Tanulmányok Központjának az Oxfordi Egyetemen, ahol arra törekszik, hogy a megbékélés és a gyógyulás eszközeként népszerűsítse a megbocsátást. Munkája során gyakran találkozik betegekkel. Megemlít egy Rómában élő asszonyt, aki hosszú évekig volt hűséges csalárd férjéhez, most pedig haldokló rákbeteg. – Az asszony el van keseredve, azt hiszem, felemésztette magát – mondja Asseily, bár elismeri, tudományosan még nem bizonyított, hogy összefüggés volna a harag és a rák kialakulása között.
De lehet, hogy erre nem kell sokáig várni. Robert Enright és Pavel Kotouček szlovák rákkutató közös vizsgálatukban arra keresik a választ, a megbocsátás segíthet-e a rák elleni küzdelemben. Kotouček számtalan olyan esettel találkozott, hogy a beteg keserűsége rontott az immunrendszer működésén. – Komoly bizonyíték van arra, hogy ha erősíteni tudjuk egy rákbeteg immunrendszerét, legyőzhetjük magát a betegséget.
A kutatást egy európai mielómás betegeket képviselő ernyőszervezeten keresztül végzik Európa-szerte, és a páciensek a hivatalos gyógymódok – kemoterápia, sugárkezelés, csontvelő-átültetés, őssejt-transzplantáció – mellett irányított megbocsátásterápiában is részesülnek.

A kanadai Vancouverben élő Azaria Botta 33 éves pedagógiai asszisztens az után ébredt rá a megbocsátás gyógyító erejére, hogy összeveszett az egyik legjobb barátnőjével.
2004 nyarán hátizsákos turistaként Európába indult régi barátnőjével. Beutazták az Egyesült Királyságot, majd megérkeztek Párizsba. A francia fővárosban aztán Azaria barátnője közölte, hogy egy fiatal kolumbiai hátizsákos turistával egyhetes romantikus utazásra megy. Azaria megdöbbent, és dühös lett. Haraggal és csalódással a szívében töltötte el azt a hetet Párizsban. A feje is megfájdult, és gyomorrontás kínozta. Még az után is főtt a saját levében, hogy barátnője sűrű bocsánatkérések közepette visszatért Párizsba. Haragja még Vancouverbe hazatérve sem szállt el. A fejgörcs és a gyomorpanasz is csak az után múlt el, hogy barátnője esedezve bocsánatot kért, és könnyek között kibékültek. Azaria akkor értette meg, hogy a haragja betegítette meg őt.
– Könnyebbnek éreztem magam – mondja Azaria. – Azzal, hogy búcsút intettem a haragnak, megtettem az első lépést a gyógyulás felé.

Forrás: https://www.rd.hu/Csodaszer_a_megbocs%C3%A1t%C3%A1s

A megbocsátás témakörét otthon, konferenciabeszélgetéssel dolgoztuk fel. Az internetes felületen kerestünk hozzá anyagokat, melyek közül végül ezt választottuk:

Amy Biehl története, avagy a megbocsátás megdöbbentő ereje

Nappal volt még, amikor Amy Elizabeth Biehl 1993. augusztus 25-én szerdán bekormányozta narancsszínű, öreg Mazdáját a dél-afrikai Guguletu feketék lakta településére. Jól ismerte a helyet és az embereket is. Vagy legalábbis akkor ezt hitte.
Eredetileg Fulbright-ösztöndíjasként érkezett Dél-Afrikába, a nők jogait tanulmányozta, és harcolt a szegregáció ellen. A csomagjait már összepakolta, mivel a terv szerint pénteken repült volna haza Kaliforniába, de addig volt még hátra 2 nap, és most még a kocsiban ült, hogy még egyszer utoljára hazavigye három helybeli barátját.
Ismerősei szerint jól beilleszkedett, imádta Afrikát, és a helyi közösség szerint nem csak egy volt a többi fehér ember közül.
Ám Guguletu fiatal férfiakból álló dühös csőcseléke másképpen gondolta. Számukra a 26 éves egyetemista lány csak egy irritáló fehér amerikai volt. Miután meglátták, megállították, majd a Mazdája szélvédőjét egy téglával betörték. A feldühödött tömeg kirángatta a lányt a kocsiból, és miközben az életéért könyörgött, kövekkel dobálták, és halálra szurkálták.
…
Amy Biehlnek azért kellett meghalnia, mert a bőrszíne fehér volt. A könyörtelen politikai erőszak első nyugati áldozata volt Dél-Afrikában, halála megdöbbentette barátait, és letaglózta Dél-Afrika nagyszámú amerikai népességét, akik Amyhez hasonlóan idejük nagy részét a dél-afrikai demokrácia megvalósításának szentelték. Az emberek megpróbálták beleélni magukat Amy szüleinek helyzetébe, ami borzasztó érzés volt.
Két évvel később Amy szülei elutaztak abba a városrészbe, ahol a lányukat elveszítették, és találkoztak a gyilkosok családjával, hogy megvigasztalják őket.
Négy fiatalembert ítéltek tizennyolc évre Amy meggyilkolása miatt. A Biehl-család mégis elment, hogy meghallgassa vallomásukat az Igazság és Megbékélés Bizottsága előtt. A négy fiatal első alkalommal ismerte el, hogy a Pán-afrikai Kongresszus (PAC) fegyveres szárnyának utasításait követték.
1998-ban a gyilkosságért elítélt négy fiatal végül Amy szüleinek jóváhagyásával amnesztiát kapott az Igazság és Megbékélés Bizottságától, miután öt évet ültek börtönben.
A lényeg
Közülük kettő, Easy Nofemela és Ntobeko Peni ma is vezetőként és oktatóként dolgozik az Amy Biehl Alapítvány HIV/AIDS tudatosságfokozó részlegén, amely a Fokváros melletti gettókban tart rehabilitációs programokat. Amy édesanyjával együtt járják a világot, hogy másokkal is megismertessék a megbocsátásról és a megbékélésről szóló történetüket.

(Forrás: https://dietless.hu/amy-biehl-tortenete-a-megbocsatas-megdobbento-ereje/)

Csoportunk egy rövid történetet írt a megbocsátásról.