A megküzdés hónapjában csoportunk egy közös történetet talált ki, illetve a csoportunkból két nehezebb sorsú tanuló írta le a saját eddigi életének egy-egy nehezebb állomását, ahol igencsak szükség volt a megküzdési stratégiák kidolgozására.

Csoportunk a megküzdés témakörben a történetírást választotta.

Monológ
/egy ismerős barátunkról/

Volt egyszer egy asszony s annak egy siheder fia, Aladár. Csendesen és szegényen éldegéltek a faluban. Az asszony nagyon sokat dolgozott, Aladár viszont elég lusta legényke volt. Hiába zsémbeskedett vele az édesanyja, a fiú egész nap henyélt, és csak a legyeket hajkurászta. Az anyukája beadta a gyereket Kiskunfélegyházára a kollégiumba, hogy tanuljon valami tisztességes szakmát, amiből majd meg tud élni. Elhatározták, hogy kitanulja az eladó szakmát.
Aladár a kollégiumba is folytatta a lustálkodást, nagyon nehezen viselte, hogy parancsoljanak neki. Nem nagyon szeretett tanulni, nem rakott rendet maga körül. Mindig széthagyta a ruháit. Visszabeszélt nevelőinek. Nem voltak jók a jegyei. Az órákon passzívan viselkedett. Tele szaktanári figyelmeztetővel, igazolatlan hiányzással. Aztán átkerült egy másik csoportba. Ott is nehezen Illeszkedett be a közösségbe. Sokat és külön foglalkozott a nevelője vele. Ráébresztette, hogy az életben csak úgy lesz sikeres, ha tanul, elvégzi az iskolát és kitanulja a szakmát. Anyja helyett anyja volt a nevelő. Egyszer csak Aladár elkezdett a helyes irányba terelődni. Az osztályfőnöke meg a szaktanára benevezte szakmai versenyre, ami igen motiváló erővel hatott Aladárra. Eldöntötte, hogy megmutatja az anyukájának, cimboráinak, tanárainak, hogy tisztességesen helyt áll a versenyen. Ezek után nem kellett biztatni, hogy tanuljon. Még külön felkészítő órákra is eljárt. Nagyon jól haladt arra, hogy az országos versenyre is eljusson. Mikor megtudta, hogy bekerült az országos versenyre, boldogsága határtalan lett. Nagyon igyekezett, hogy ott is megfeleljen, helytálljon. Helyt is állt. A szakma kiváló tanulója lett.
Aladár nagyon örült a sikernek. El is határozta, hogy tovább folytatja tanulmányait. Érettségire jelentkezett.
A befektetett munka meghozta gyümölcsét.

A megküzdés témakörhöz csoportunk az alább történetet választotta:

Hajtogató
(ismeretlen szerző)
Hát ez nekem nem megy. – A kölyök idegesen csapott az asztalra. Csak úgy szállt a liszt mindenfelé.
A mester megállt egy pillanatra. Az ő keze is lisztes volt.
– Mi nem megy? – kérdezte.
– Ez az egész. Ha itt meghajtom, ott kinyúlik, azán itt hátul…
– Kiszakad – fejezte be a mondatot a mester.
– Ki ám! Fene egye meg! Nekem ez nem megy.
– Nekem sem ment vagy öt évig – vont vállat az öreg.
Kint csörömpöltek a tányérok. A vendéglő nyitáshoz készülődött.
– Öt év? – grimaszolt a kölyök.
– Ja. Öt éven át majdnem minden harmadikat újra kellett gyúrnom. Utána már jobb volt.
– Öt éven át? – kérdezte újra a kölyök, mintha nem hitte volna el, hogy mit hall.
– Aha – bólintott az öreg, és egy kis tésztát csippentett le magának. Szemében gyermeki csintalansággal kapta be, és gyorsan körbenézett, mintha attól félt volna, hogy lebukik.
– Mester, nekem nincs erre türelmem. Én öt év hajtogatástól megőrülnék.
– Dehogy őrülnél!
– De. Az biztos, hogy kész lennék.
– Észre sem vennéd. Az öt évet nem egyszerre kell nézni, hanem naponként. Úgy nem sok.
A kölyök mutató és hüvelykje közé csippentett egy tésztadarabot és elgondolkozva bámulta.
– Öt év. És öt év múlva?
– Akkor már alig szakadnak ki. Csak néhány. Mondjuk húszból egy. Az semmi.
– Nem úgy értem, mester.
– Hát hogy?
– Öt év múlva csak itt fogok tartani? Hogy nem szakad ki? Ennyi? És mikor lesz majd valami lényeges? Valami, ami… nem tudom… valami.
– Siker? – mosolyodott el az öreg.
– Igen. Mondjuk siker. Ha öt év alatt annyit érek el, hogy nem szakad ki a tésztám, akkor én felkötöm magam. Én többet akarok. Sokkal többet, és drága mester, tudom, hogy a sikerhez kitartás kell, és elhivatottság. Olyan nagy, mint a mesternek volt. Tudom, hogy mitől lett sikeres. Tudom, hogy már majdnem bezárt, hogy évekig kongott az étterem, hogy senki sem figyelt fel magára, de maga kitartott. Tudom én ezt! De mi van akkor, ha nekem nincs elég kitartásom, nincs elég erőm és lelkesedésem? Akkor mi van, ha öt év múlva ott tartok csak, hogy nem szakad ki a tésztám?
A kölyök tisztára fújta maga előtt az asztalt. A liszt úgy terítette be a földet, mint a porhó.
– Nem értetted meg a kitartás lényegét, kölyök – válaszolt kis szünet után a mester. Közben új adag tésztáért nyúlt. – A kitartás nem több felismerésnél, és nem a jövőről szól, hanem a jelenről. Jó, mi? Érted már?
– Egyetlen szót sem, mester.
– Na figyelj, öcskös! Az mindenhonnan folyik a csapból, hogy a kitartás végül meghozza a sikert, ugye?
– Az folyik.
– Folyik. De a lényeget nem mondják ám. Nem mondják, hogy a dolog éppen fordítva van. Soha nem a kitartásért lett sikeres valaki. Nem! Dehogy! Tudod, oltári nagy marhaságokban is ki lehet tartani. A törvény így hangzik helyesen: a siker alkotóeleme a kitartás. Nagy különbség! Mert így azt jelenti, hogy kell hozzá, és nem azt, hogy meg is teremti. Mint ez a tészta. Kell hozzá liszt?
– Aha – bólintott a kölyök.
– Kell ám! De hiába van liszted, attól még nem lesz belőle tészta. Kell hozzá, de mégsem elég. Sőt, még akkor sem lesz tésztád, ha van olajad, tojásod, vized. Még az sem elég hozzá.
– Akkor mi kell?
– Hát… Szerencse például. Meg még ezer dolog – vigyorodott el az öreg és egy újabb csipet tésztát kapott be, aztán a liszt után nyúlt és bőven szórt belőle a tésztagombócra. – Szóval, ha meg akarod tanulni a hajtogatást, akkor van egy tanácsom, öcsi. Tuti tanács. Olyan, mint egy svájci bicska. Mindenre jó.
– Tudom én, mester. A cél. Látnom kell a célt!
Az öreg széles vigyorral rázta meg a fejét.
– Nem, öcsi! A cél nem elég. Kitartani akkor fogsz, amikor magát a kitartást élvezed. Amikor az élvezet rákényszerít arra, hogy tovább csináld. Csak akkor. Amikor annyira szereted csinálni a dolgod, hogy nem tudod abbahagyni, még akkor sem, amikor már abba kéne hagyni. A kitartás kényszer. A cselekvés örömének a kényszere. Minden ellen. Akár az egész világ ellen. És ezt nem lehet megtanulni. Ez magától jön. Tök mindegy, hány könyvet olvasol el, fel fogod adni, ha nincs benned a kényszer, hogy de csinálni akarom. Mert a csinálás még mindig jobb bármilyen kudarcnál. A kitartás nem erény, fiam, hanem ajándék. Annak az ajándéka, hogy olyan dologra találtál, amit minden körülmény között folytatni akarsz. Ezért van az, hogy ha megkérdezel egy sikeres embert, akkor nem azt meséli el neked, hogy kitartott, hanem azt, hogy volt egy pillanat, amikor már alig tudta tovább csinálni azt, amit csinált. Nagy különbség! Az egyik egy hőstett, a másik pedig keserédes emlék. Az első nem létezik. Nincs olyan döntés, hogy „kitartok még egy kicsit”, csak olyan döntés van, hogy „csinálom, míg tudom”, és ez utóbbi valójában nem döntés, mert amit szeretek, azt nem tudom nem csinálni. És van olyan, nem mindig, de van olyan, hogy az utolsó erőfeszítések közben történik valami, valami csoda, valami, amiről nem te döntesz, nem miattad következik be, és akkor elindulsz felfelé, és a végén akár sikeres is lehetsz. Na, ezt szokták később elmesélni azok, akiknek „bejött az élet”, ahogy ti, fiatalok szoktátok mondani. Érted már? A kitartás nem választható. Ha fel tudod adni, az már nem kitartás. A kitartás a cselekvés örömének a kényszere, ami benned tombol. Amit fel tudsz adni, abban ne is akarj kitartó lenni, nem fog menni. De amit akkor is csinálnál, ha minden ellened lenne, akkor abban kitartó leszel, ha akarod, ha nem.
Az öreg egy marék tésztát választott le a kupacsból és hajtogatni kezdett.
– És a tanács? – kérdezte a kölyök.
– Milyen tanács?
– Azt mondta, mester, hogy ad egy tanácsot. Svájci bicskát.
– Ja, tényleg. Szóval a tanács. A legegyszerűbb, amit el tudsz képzelni. Ne akarj kitartani. Fölösleges. Azt keresd meg inkább, amiben kitartasz. Persze ez lehet a tészta is.
Egy ideig csak hajtogattak.
– Én szeretek tésztát hajtogatni – tette még hozzá az öreg. – Akkor is hajtogatnék, ha csak én ennék belőle… na, tessék… elszakadt egy – mondta és miután csintalanul körbepislantott, gyorsan bekapta az elrontott darabot.