Újabb tanév kezdődött, melyben lelkes pedagógusok számos iskolában – köztük már Boldog Iskolákban is – boldogságórákat tartanak. Az általában havi egy intenzív alkalom lehetőség a boldogságfokozó technikák megismerésére és a teljes hónap a begyakorlásukra. A pozitív pszichológia áldásai azonban reményeink szerint sokféleképpen megmutatkoznak vagy megmutatkozhatnak a pedagógiai munkában.

A boldogabb generáció felneveléséhez vezető út minden pedagógus napi tevékenységében ott rejlik, mindegyikük személyiségfejlesztő vagy közösségépítő szándékában tetten érhető lehet, és ennek kibontakoztatását vagy megerősítését nemcsak a boldogságórák módszertanával, hanem példákkal, ötletekkel, megfontolásra méltó gondolatokkal is folyamatosan segíteni kívánjuk.

A boldogság rajtgép és célszalag…

Egy a boldogságra való képesség megtanítását célul kitűző pedagógiai folyamatnak magából a boldogságból érdemes kiindulnia. A pozitív szemlélet általánossá válásához fontos, hogy a gyerekeket ezen a téren eligazító felnőttek maguk is képesek legyenek a boldogságra és annak fenntartására, így érhető el egy olyan ambiciózus cél, mint a következő generáció boldogságszintjének növelése. Aki magán nem tapasztalta, hogy ez lehetséges, az azoknak a kutatóknak is nehezen fog hinni, akik Fordyce úttörőnek számító munkái után egyöntetűen állítják, hogy a személyes boldogságot előidéző magatartásformák bizonyos mértékben tanulhatók, a boldogságra való képesség fejleszthető (csak néhány példa: Diener és Biswas-Diener, Lyubomirsky, Morris, Seligman, Sheldon).

Pedig a boldogságszint tudatos növelésének számos hozadéka van. Ha a boldogság a cél, és erőfeszítéseket teszünk érte, egyéb képességeink is fejlődnek. Olyanok is, melyek a tanulási folyamatban, a nevelés-oktatási körülmények között egyébként is fejlesztendők (Fredrickson szerint olykor kiteljesítésre, olykor megalkotásra várók) lennének. Fredrickson azt állítja, hogy a pozitív érzelmek bővítik a személyes repertoárunkat a gondolatok és a tettek szintjén is, és olyan tartós mentális készletet alapoznak meg, melyek a jövőben ránk váró helyzetekben rendkívül hasznosnak bizonyulhatnak.

Boldognak lenni tehát a boldogság puszta érzésén túl rendkívül sok járulékos előnnyel, tanulsággal, hatással jár, mely különböző területeken jelentkezhet: az egészségi állapotban, a személyes kapcsolatokban, a munkában, az együttműködésre való képességben… stb.

Ha valaki úgy tud élni, mint a boldog emberek, akár még boldog is lehet!

Ha olyan programot keresünk, mely a boldogságot tanítani igyekezett, Michael W. Fordyce (1944–2011) nevéhez érdemes visszanyúlni, akinek a hetvenes években kidolgozott boldogságskálái még ma is fontos mérföldkövek, és aki kutatásokban való részvétel és tudományos munkák tanulmányozása után tizennégy jellemvonást azonosított, mely szerinte kapcsolatban állt a boldogsággal. A következő lépés, azaz a boldogságszint növelésének elmélete egy rendkívül egyszerű alapvetésből indult ki: ha valaki olyan tud lenni, mint a boldog emberek – azaz követi azok viselkedési mintáit, felveszi szokásaikat, igyekszik a gondolatait az övékhez igazítani – végül akár boldog is lehet. Erre az elméletre építve dolgozta ki nevelési programját. Ennek az első részében bevezető leckék voltak, melyek röviden áttekintették a boldogsággal kapcsolatos legfontosabb ismereteket. A második nagy egységben pedig bemutatta a boldogsággal kapcsolatos alapvető jellemvonásokat – melyek közül sok a boldogságórák résztvevőinek is ismerős lehet. Az ő karakterológiája alapján a boldog emberek

az átlagnál aktívabb életet élnek, állandó elfoglaltságot keresnek;
több időt fordítanak a társas kapcsolatokra;
jelentős munkát produktívan végeznek;
jobban szervezik meg az életüket, és tervezik a teendőiket;
kerülik az aggodalmaskodást;
csökkentik vagy adekváttá teszik az elvárásaikat és törekvéseiket;
pozitív és optimista gondolatokat hívnak elő magukban;
belehelyezkednek a jelenbe;
tesznek a saját mentális egészségükért;
igyekeznek barátságos, kellemes személyiséggé válni;
mernek egyediek lenni (természetesek, spontánok, autentikusak, őszinték… stb.);
kerülik a negatív érzéseket és a problémákon való gyötrődést;
felismerik, hogy a bensőséges kapcsolatok a boldogság elsődleges forrásai;

de a legalapvetőbb titkuk az, hogy értékelik, fontosnak tartják a boldogságot, és harcolnak azért, hogy megteremtsék és fenntartsák.

„Az életnek tanulunk…”

Látható, hogy ez a rendszer is – mint ahogy a jelenlegi boldogságkutatások eredményei is – három alapvető elem köré épül: az érzelmek, a gondolkodás és a viselkedés komponensei köré.

Ha a boldogságból kiinduló és a boldogságszint növeléséért létrejövő nevelésről beszélünk, ezt a három komponenset kell szem előtt tartanunk. Számos kötet szerzői (például Diener és Biswas-Diener, Fernández-Abascal, Lyubomirsky, Myers, Morris, Seligman, Snyder és Lopez, Vázquez és Hervás) jegyezték fel azóta is a legboldogabb emberek vonásait ezeken a területeken.

Hogy fejlődést érjünk el ezen a téren, ahhoz egyre nagyobb számban találunk tanácsokat a bővülő szakirodalomban. Blogunk sok irányból fogja megközelíteni ezeket a közeljövőben, keressük és bemutatjuk a példákat arra, hogy milyen utakat keresett a pedagógia története során, és milyen utakat keres ma a felnőtt generáció ahhoz, hogy boldog következő nemzedékre tudja bízni örökségét.

Reméljük, hogy az itt megnyíló ösvények a pedagógusok gyakorlatában utakká szélesednek.

Az írás elméleti részének alapjául Agustín Caruana Vañó Psicología positiva y educación. Esbozo de una educación desde y para la felicidad című írása szolgált. (In Aplicaciones Educativas de la Psicología Positiva, Generalitat Valenciana, 2010. 16–59.)