Minden évszak különleges a maga bájával és játékosságával, nehézségével és könnyedségével együtt. A tél különösen ilyen. Sokan a meleg szobából tekintenek ki az ablakon. Talán kortyolgatnak egy meleg italt, vagy kéz a kézben filmet néznek, de az is előfordulhat, hogy csendesen pihennek, vagy szorongva tekintenek a jövő felé.

A munkahelyen több embernek a zord időben is van feladata, nélkülük nem működne sok-sok „gépezet”. Vannak, akiknek a hideg utca a házuk, s ajtajuk a szívük. Arcukon a jég növekszik, s csak arra várnak, hogy a nap simogató ereje legyen a takarójuk.

Sietek, a ropogó hó csúszik a lábam alatt. Nem haladok… megbénít a fagy. Csipkés zúzmara az ágon kacsint le rám. Hirtelen megállok.

Milyen szép a természet újra, ebben a körforgásban még nem figyeltem. A tél különösen sok kincset tartogat, ha engedem, hogy megérintsen. A hidegben egyszerű gondolatok váltakoznak, megfigyelem, csodálom a halkabb létezést.

Amikor gyermek voltam hatalmas hó borította a tájat. Emlékszem, ahogy kiborultam a karfás szánkóból, de újra és újra szerettem volna átélni, ezért újra és újra visszaültem. A jégcsapok a házunk ereszén olyan orgonajátékot játszottak, amelyet szívemben őrzök, úgy ahogy a meleg kakaó illatát. Milyen jól esett a hidegben való játék után. Szép emlék, ott lapul az érzelmi tarisznyámban. A gyermekek számára a tél maga a csoda. Lehetőséget ad egy olyan varázslatra, amelyet szívükben őriznek idősebb korukban is. Nem véletlen, hogy most idéztem fel. A ráncokból lassan előbukkan a hócsata, a hógolyózás, a szánkózás öröme, a kacagó hóember piros fazékkal a fején. Futott velünk a szánkó, a nevetés a szélben messze szállt.  Talán a hidegben élőkhöz is eljutott, sálként fonták körbe testüket.

A tél lassít, befelé fordít. Kicsit olyan, mintha az egész világ lehunyná a szemét és  álomra hajtaná a fejét. A hó elfedi a sérüléseket, a fájdalmat, a kérdéseket. Mégis a fehér tisztasága valami újszerűt mutat, önmagunkba látunk. Megállunk egy pillanatra és lecsupaszított belsőnket öltöztetjük fel. Nem könnyű feladat, talán a legnehezebb. A lélekfonál sálat fon körénk, beburkolózva életünk emlékeivel.

A hó alatt elcsendesedik a világ.  A kis bogárkák, madárkák is várakoznak. Az esték hamar sötétbe borulnak, csak az autók fénye világít az utakon, s a csillogó takaró mutatja a tél nagyságát. Csendben figyelek. Hópelyhek táncolnak, gyakran egymásba fonódva tartanak együtt, majd lehullva a földre mosolyognak.  Minden évszak különleges a maga bájával és játékosságával, nehézségével és könnyedségével együtt. A tél különösen ilyen…