Sok felnőtt él abban a tévhitben, hogy ő nem hibázhat szülőként, pedagógusként. Ha mégis olyat tesz, amivel megbántja gyermekét, tanítványát, a legritkább esetben kér bocsánatot. Így elkezdődik egy őrlődési folyamat a felnőttben is, a gyermekben is, ami tüskeként nyomasztja mindkettőjüket. Miért marad el mégis olyan sokszor a felnőtt bocsánatkérése?

Ennek több oka is lehet

• Lehet, hogy a saját szülei sem kértek tőle soha bocsánatot. Régen mások voltak a gyereknevelési és pedagógiai elvek. Louise L. Hay szerint „Áldozatok áldozatai vagyunk.” Azt hiszem, ez a mondat tökéletesen kifejezi határainkat… A legjobban szeretnénk nevelni gyermekeinket, tanítványainkat – ahogyan ezt szüleink és tanítóink is a legjobb tudásuk szerint tették -, mégis van úgy, hogy a legjobb szándékunk ellenére is tévedünk.
• Lehet, hogy érzi a felnőtt, hogy bocsánatot kellene kérnie gyermekétől, tanítványától, mégis fél attól, hogy ezzel elveszti a tekintélyét.
• Lehet, hogy a bocsánatkérést saját gyengeségének érzi és nem akarja, hogy gyermeke, tanítványa esendőnek lássa.

Valószínűleg benned is vannak hasonló szorongások. Jó, ha tudod, hogy ebben az esetben is te vagy a követendő példa gyermeked, tanítványod számára. Ha nemcsak elvárod, hogy ő kérjen bocsánatot tőled vagy másoktól – ahogy ezt gyakran halljuk például, ha két gyermek veszekszik vagy verekszik… -, hanem ugyanezt a gesztust te is megadod neki, illetve látja, hogy tudsz bocsánatot kérni a környezetedben lévőktől, természetes lesz számára is. Emellett oldódik mindkettőtökben a feszültség, amit az elfojtott negatív érzelmek okoznak.

Ezt tapasztalom a saját gyermekeimnél is. Pár hete, ahogy megérkezett a jó idő, elővettem a tavaszi-nyári gyermekruhákat. Tudtam, hogy nem lesz könnyű rávenni a gyerekeket, hogy próbálják fel azokat a ruhákat, amikbe elvileg mostanra már belenőttek. Napokig kérdezgettem, hogy éppen most van-e kedvük próbálni, mindhiába. Aztán a következő hétvégén elérkezettnek láttam az időt, hogy elrendezzük a ruhákat, amik addig türelmesen várták a kanapén, hogy döntsünk sorsuk felett.

Rebeka 8, Zalán 7 éves. Zalán meglepően gyorsan felpróbálta a ruhákat, aminek nagyon örültem. Rebeka is szívesen állt neki a feladatnak. Beosztottuk, hogy előbb a pólókat, majd a nadrágokat és szoknyákat próbálja, hogy ne kelljen feleslegesen öltözködni. Azt hiszem, a legidillibb ruhapróbának álltunk neki, én mégis elég feszült voltam. Tudod, az a belső feszültség, amikor nincs konkrét oka, mégis zaklatott az ember. Szerettem volna gyorsan végezni, hogy mielőbb rend legyen körülöttünk. Rebének nagyon tetszett a próba, hiszen igazán szép darabokat vett fel, amik nagyon jól álltak neki. Egy-egy ilyen ruhánál pörgött forgott, kifutott a tükörhöz és boldog mosollyal futott vissza. Bennem meg csak nőtt a feszültség, hogy haladjunk már… és közben csodáltam Rebét, hogy mennyire sugárzik róla, hogy jól érzi magát a bőrében. Láttam magam kívülről, a feszültségemet, a türelmetlenségemet. Rebe nem értette, ezért egy idő után kértem, hogy üljön az ölembe és beszéljünk róla.

„Kicsim, kérlek ne haragudj rám! Olyan jó látni, hogy ilyen jó a kedved és hogy segítesz nekem. Most én elég feszült vagyok. Szívesen végeznék a ruhapróbával, mert már nagyon zavar, hogy napok óta itt vannak elöl a ruhák. Jó lenne mielőbb elrendezni őket.”

Annyira jó érzés volt, hogy kimondtam azokat az érzéseket, amik belülről feszítettek. Rebeka megértette, nem magát hibáztatta az én feszültségemért, hanem hipp hopp felpróbálta a még hátralévő ruhákat. Gyönyörűen összehajtotta őket és berakta a szekrényébe. Nekem pedig, mintha elfújták volna a belső nyugtalanságomat, megnyugodtam és gyönyörködtem a rendezett szobában és gyermekem partnerségében.

Másnap Rebeka volt elég feszült. Valahogy semmi nem volt jó neki. Egy idő után odajött hozzám és azt mondta: „Bocsánat anya, hogy így viselkedtem!” Megöleltem és megbeszéltük, hasonlóan érzi magát, mint előző nap én. Megkönnyebbült és nyugalomban folytattuk a napunkat.

Merd vállalni önmagad, úgy, ahogy vagy! Engedd meglátni gyermekednek, tanítványaidnak emberi mivoltodat! Merj bocsánatot kérni, mert ilyenkor gyógyulnak a lelki sebek. Ha így teszel, gyermeked és tanítványod is vállalni fogja önmagát, ami a harmonikus emberi kapcsolat egyik alappillére.