A felnőtt lélek is volt egyszer gyermek… 

heart-1776746_1280

Az ember lelke olyan, mint egy kert. Így érkezünk a világra. Várjuk a napfényt, az esőt, a madarak csiripelését, a patak csobogását, a szellő susogását, a törődést. Talán jobban meghallom a kiáltását, amióta ismerkedem a valómmal.

Mindannyian szomjazzuk az életet. Az önmarcangoló, robotos, felesleges harcoktól gazdag világban. Gyakran látjuk ezt, láttatják velünk. Nem könnyű megugrani a lehetetlen helyzeteket, elhisszük, hogy nem jól van összerakva a lego készletünk, amelyeknek darabjai mi vagyunk.

Emberi lélek kertek… sokfélék lehetnek. Valahol esik az eső, talán soha nem derűs az égbolt. Olyan is van, amikor egyszer csak a fekete gombóc felhők közül kikandikál a napsugár. Gyakran sokáig ragyog a kert, majd hirtelen beborul.

Sokszínű lélekkert van bennünk emberekben. Hajlamosak vagyunk a jót is rosszabbá tenni, a keveset többnek gondolni, az ártalmatlan gondolatokat ártó szavakká ácsolni. Persze találkozunk nagyon fáradt, magára hagyott kertekkel is, akik csak a csendre, nyugalomra várnak.

Mi jelenthet törődést a saját lelkünk kertjében?

Arcunk akár egy őszi tükör. Ráncaink mélysége a levél erezeteiben tükröződik vissza.

Ha csak az őszre gondolok milyen sokat ad nekem! Színességet, illatot, hangokat. Töltődőm általa. Mintha kinyitottam volna egy kincsesládát.

Majd érkezik a hideg tél. Nem kedvelem, de most várom. Máshogy szemlélem majd a világot. Meglátni az alvó természet mellett a mozgalmasságot. 

S a tavasz… az élet is pillangóvá változik, ahogy kinyitja a kapuját a lélekkert, bontogatja szirmait a világ. A nyár kedvességét, gazdagságát is kívánom magamnak.

Hálásan köszönöm a körforgást, amelyet minden évszakban megkaphatok. Nem kell hozzá nagy dolog, nem lehetetlen elérni, mert itt vannak, itt ajánlják fel azt a sok jót, amelyet csak észre kell vennünk, s amelyben fürödhetünk.

 A hibáinkkal együtt is betakarózhatunk, attól még ropogós lesz a párna a fejünk alatt. Nincs ember, aki nem vét, de önmagunk szeretete nélkül üres lesz a kertünk.

Mi pedagógusok gyermekekkel foglalkozunk. A hivatásunk zsákjába már sok útravaló belekerült, van, ami olykor nem is szükséges a nevelőmunkánkhoz. Visszük magunkkal a kedvességgel, odafigyeléssel, empátiánkkal együtt. Mi is elfáradhatunk, úgy ahogy mások. Szerettem volna adni … valami apróságot…

Éppen ezért „varázsoltam” egy kis lélek csend kertet a kedves kollégáimnak. Jó volt látni őket, jó volt hozzájuk kapcsolódnom. Köszönöm, hogy velem tartottak ezen az úton és közben a saját belső világukat is ápolták, közelebb engedték önmagukhoz. Számomra nagyon megható volt egy-egy pillanat, gazdagodtam általa. Ha egyszer elkezdtük a kert gondozását várni fogja a napfényt, az esőt, a madarak csiripelését, a patak csobogását, a szellő susogását, a törődést. Úgy, mint amikor megérkeztünk erre a világra.

Legyen sálad a nap,

kalapod a falevél,

sírj akkor is, ha látnak,

nem szégyen, aki érez és remél.

Bezzeg Andrea, Boldogságóra Pedagógus Nagykövet

Alsójózsai Kerekerdő Óvoda