Vannak történetek, amelyek nem akkor kezdődnek, amikor először kimondjuk őket, és nem akkor, amikor láthatóvá válnak – hanem akkor, amikor a szívben megszületik valami egészen kicsi, törékeny, mégis hatalmas erővel bíró gondolat. A Hálakarácsonyfa pontosan ilyen volt. Két éve a Pákolitz óvoda közösségében, egy adventi készülődés délutánján született meg, amikor egy elkötelezett pedagógus fejében és lelkében megfogalmazódott: jó lenne megállni… jó lenne látni, mi mindenünk van… jó lenne hálásnak lenni – együtt.

Akkor még senki sem látta előre, mi bontakozik ki ebből. Az első évben egy kis fa állt az óvodai csoportszoba sarkában. Pár papírdísz lógott rajta, apró gyerekbetűk, egyszerű üzenetek: „Köszönöm, hogy van anyukám.” „Hálás vagyok a barátomért.” És mégis, ott, abban az egyetlen sarokban született valami, ami azóta egyre csak nő és továbbadódik.

Ma, két évvel később, amikor visszanézek, azt érzem: ez a kezdeményezés már nem fér bele egy óvoda kereteibe. A hála kilépett a falak közül. Átment óvodákba, iskolákba, civil szervezetekbe, családokba, egyesületekbe, faluközösségekbe. És hirtelen ott álltunk egy szám előtt, amelyet kimondani is sok: több mint 678 ember díszített valahol egy fát, írt egy üzenetet, vagy állt meg egy percre – csendre, figyelemre, hálára.

De ami igazán formálta ezt az egészet, az nem a létszám volt. Nem a darabszám. Nem a projekt látható kiterjedése. Hanem a történetek. A megélések. Azok a levelek, üzenetek és könnybe lábadt tekintetek, amelyek visszaérkeztek hozzánk – és amelyek egyértelművé tették: itt nem „egy akció” valósult meg, hanem egy út, amely embereket vitt közelebb egymáshoz.

Ott van például ez a sor, amelyet egy résztvevő írt – és amely bennem, olvasás közben, úgy mozdult meg, mintha a saját szívemet érintették volna meg:

„Kedves Anita!
Szeretném leírni, miért vagyok igazán hálás.
Röviden: Érted. 🙂
És azért a csodálatos ötletért, amit Hálakarácsonyfa projektnek hívtál életre…
Egy szöveg, amely napokon át csiszolódott, finomodott, hangolódott – míg végül dallá vált. Egy dallá, amely meghitt zenei alapot kapott, és így született meg a Hálagömb-dal. Egy dal, amely számomra nemcsak szép lett, hanem igazán őszinte, és tökéletesen visszaadja azt, amit te ezzel az egésszel üzenni szerettél volna a világnak.
Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az útnak.
Szeretettel és hálával: Emese”

Amikor az ember ilyen sorokat olvas, hirtelen minden – késő estébe nyúló előkészület, minden bizonytalanság, minden újratervezés – a helyére kerül. És érthetővé válik, hogy a hála valójában nem szavakban lakik, hanem abban, amikor valakit megérintünk – és ő visszaír.

A Hálakarácsonyfa idén sok helyen nemcsak dísz volt, hanem gyógyulás is. Közösségekben, ahol korábban feszültség, csalódás vagy csend volt, most emberek fogtak össze. Egy falu, ahol a tavalyi karácsony keserűen múlt, idén közös alkotás született – és az elkészült fa fölött nem csupán fény gyulladt, hanem mosoly is.

Pedagógusként látni gyerekeket, akik díszt akasztva kimondják, miért hálásak – olyan, mint tanújának lenni annak a pillanatnak, amikor valami megváltozik bennük. És felnőtteket látni, akik a gyerekeik gondolatait olvasva elcsendesednek – olyan, mintha a karácsony valódi lényege megállna köztünk: figyelem, törődés, egymás felé fordulás.

A Hálakarácsonyfa két éve egy mag volt. Kis fa. Halk gondolat. Ma már erdő. És ahogy az erdő lélegzik, úgy lélegeznek most együtt azok, akik ennek részesei voltak.

És még nincs vége. Mert ez a történet még most indul igazán. Szeretném, ha jövőre még több helyen állna fa. Ha még több közösség állna meg. Ha a hála még több ajtón, több szíven, több kézen menne keresztül.

Ezért kérek mindenkit, aki idén csatlakozott: osszátok meg velünk, hogyan éltétek meg. Küldjetek fényképet a fátokról, írjatok néhány sort a pillanatról. Mert a hála akkor marad élő, ha láthatóvá tesszük – és továbbadjuk.

Végül – engedjétek meg, hogy azzal a hitvallással zárjam, amely talán mindent összefoglal:

„Aki tud igazán adni, az dúsgazdag lesz lelkiekben, mert minden adásában százannyit kap vissza.”

Köszönöm, hogy együtt növesztettük erdővé azt, ami valaha egyetlen mag volt. 🎄

Szeretettel: Gerber Anita