Mese a megbocsátásról
- Írta: Morvai Dóra,
- Megtekintve: 6502
Az igaz barátság megőrzéséhez feltétlenül szükségünk van a megbocsátás képességére. Erről szól ez az itt olvasható rövidke tanmese.
Két jó barát vándorolt a sivatagban. A hosszú út alatt vitába keveredtek egymással, aminek az lett a vége, hogy az egyik arcul csapta a másikat. Az anélkül. hogy egy szót is szólt volna, letérdelt, és a következő szavakat írta a homokba:
„Ma a legjobb barátom pofon vágott.”
Kénytelenek voltak együtt folytatni az útjukat, míg egy oázishoz nem érkeztek. Itt elhatározták, hogy lemossák magukról az út porát, és megfürdenek a tóban. A két barát közül először az merült el először a habokban, akit a másik megütött. Nem ismerte a vizet, így hamarosan bajba került, és fuldokolni kezdett.
A másik ekkor életét kockáztatva utánaugrott, és az utolsó pillanatban sikerült kimentenie a tóból.
Miután a fuldokló magához tért, keresett egy követ és belevéste:
„Ma a legjobb barátom megmentette az életemet.”
Erre megkérdezet őt a másik:
– Amikor megütöttelek, a homokba írtad a gondolataidat, most, hogy megmentettelek, a kőbe vésted a szavaidat. Miért?
A sértett barát így felelt:
– Ha valaki megbánt vagy megsért bennünket, a homokba kell leírnunk, hogy a megbocsátás szele elfújhassa. De ha valaki jót tesz velünk, kőbe kell vésnünk, nehogy a szél, a víz, vagy bármi is elfelejtesse velünk!
forrás: www.palverlag.de