Ha a gyerekeket a kedvenc tanárukról kérdezzük, gyakran meglepetés ér bennünket. Az első helyen általában a szigorúbbnak tűnő pedagógusokkal találkozunk, nem az engedékenyekkel. Ellentmondás ez? Csak az első pillantásra!

A tanár-diák kapcsolat soha nem mérhető műszerekkel, szigorúan tudományos módszerekkel, ez mindig személyes kapcsolat.

Milyen lehet az ideális tanár? Más elvárásai vannak egy kisdiáknak, és más szimpatikus az idősebb korosztálynak. Néhány tulajdonság, viselkedésforma azonban mindenki kívánságlistáján dobogós helyen áll.

Fontos hogy ezzel tisztában legyünk, hiszen a pedagógus munkájának sikerét a tanár-diák viszony alapvetően meghatározza.

Lelki egyensúly

A gyerekek a kiegyensúlyozott, vidám és higgadt tanárokat kedvelik. A rosszkedv, a hatalmi játszma és a testi-lelki fenyítéstől való félelem már generációk óta megkeserítette a diákok életét. Ha valaki a lábát töri, elmegy az orvoshoz, táppénzre megy, de ez pszichés problémák esetében ma még egyáltalán nem általánosan elfogadott. Pedig ha gyerekekkel foglalkozunk, ennek beláthatatlan következményei vannak.

Aki lelkileg nem stabil, könnyen elvesztheti a rá bízott gyerekek bizalmát. Maguk a gyerekek beszéljenek arról, hogy a tanár közérzete, hangulatingadozása mennyire befolyásolja a tanítást:

„A tanárnő legtöbbször rosszkedvűen jön be az osztályba, ha meglátom a savanyú arckifejezését, már tudom, mire számíthatok a következő órákban.”

„A tanárunk egyfolytában ordít, örökké csóválja a fejét, és a régi szép időkről papol… És még elvárja a tiszteletet…”

„A tanárnő nagyon jó fej! Az órái izgalmasak, mindig humoros, nem akad ki apróságokon, és soha nem kivételezik! Ha mi se tolunk ki vele, semmi gond! És miért tennénk? Mindig jól érezzük magunkat vele!”

Sajnos azonban a türelmetlenség, az erőszakosság, az ingerültség ugyanúgy részei mindennapjainknak, mint a jóság, a türelem és a higgadtság.

Tisztelet

Aranyszabály: „Bánj úgy mindenkivel, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!”

A probléma azonban onnan ered, hogy akinek a tiszteletet követelni kell, az már valószínűleg el is vesztette, vagy nem is volt a birtokában soha.

Elsőként tiszteljük saját magunkat! Aki tisztában van saját magával, és helyesen értékeli magát, csak az várhat el tiszteletet a többiektől. Ha személyiségünk és tetteink belső nyugalmat sugároznak, akkor ennek fényében mi is „ragyoghatunk”.

Aki megalázza a gyerekeket, kiabál, igazságtalanul osztályoz, nevetségessé és hiteltelenné teszi magát a gyerekek előtt.  A tiszteletet nem ajándékba kapjuk, azt ki kell érdemelni.

Ezt minden gyerek – életkortól függetlenül – pontosan érzi, tanárait nem veszi egy kalap alá, nagyon jól tud különbséget tenni.

Azokat a pedagógusokat szeretik és tisztelik, akik a gyerekeket a pozitív tulajdonságaik és a valós teljesítményük alapján ítélik meg.

Igazságosság

Ha a gyerekeket vagy a szülőket kérjük, mondjanak véleményt a pedagógusokról, rövid időn belül elhangzik a varázsszó: igazságos!

Pedig ez alapvetően csak egy illúzió lehet, hiszen a mai oktatás értékelési rendszere úgy működik, mintha egy almát hasonlítanánk össze egy körtével. Egy zenei tehetség nem valószínű, hogy tisztában van a hétköznapi élet problémáival, tornaórán egymáshoz viszonyítjuk a gyakorló sportolót és az erősebb testalkatú gyerekeket, egy finommotoros mozgásban elmaradt apróságnak egy rajzművészhez kellene igazodni…

A gyerekeket önmagukhoz kellene viszonyítanunk, az a diák, akit sorozatosan a kudarcaival szembesítünk, hamar elveszti a kedvét a tanuláshoz. Főleg ha néhány pedagógus a gyerekkel és a szülővel való esetleges ellenszenvét is az osztályzatokban fejezi ki.

Ez emberileg talán érthető, de valójában, aki így viselkedik, saját magáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Az igazságtalanság rossz légkörhöz vezet, ami rontja a teljesítményt.

Az a gyerek, akit önmagához viszonyítunk, helyesen értékelünk, bizalommal fog hozzánk fordulni, félelem és stressz nélkül ki tud teljesedni.

Kiszámíthatóság

A diákok azokat a tanárokat becsülik igazán, akik jó előre megtervezik a tanórákat, meghatározzák a célt és a hozzá vezető utat, ezt el is mondják a gyerekeknek, és nem utolsó sorban tartják magukat a megbeszéltekhez.

A jó iskolai légkör egyik legfontosabb építőeleme a kiszámíthatóság. Aki nagyvonalúan feladja a házi feladatokat, de nem ellenőrzi, a dolgozatot jó előre beharangozza, de aztán nem íratja meg, vagy éppen ellenkezőleg szívesen írat váratlan röpdolgozatokat, aztán hetekig vacakol a javítással saját maga teszi stresszessé, feszültté a légkört…

Szervezettség

A korlátok nemcsak határokat szabnak nekünk, de segítenek is minket. Ebből a közhelyből sok pedagógus előnyt kovácsol, és eredményesebben tud dolgozni. A szervezetlenség eredménye hamar szembetűnik: káosz, időhiány, túlterheltség!

Nagyon szemléletesen mesél erről egy kisdiák:

„A tanárnőnk örökké a gyerekeiről és a macskájáról mesél. Néha fél órákat is!  Azán hirtelen észbe kap, hiszen biológiaóra van! Hogy utolérjük magunkat, felad egy rakás házit, aztán ha valamit nem tudunk, dolgozattal fenyegetőzik, meg rossz jegyeket ad, ahelyett, hogy a munkáját végezné!”

A gyerek számára a szervezetlenség átláthatatlan, a tanár jó hírnevét pedig szinte mindig tönkre teszi. Ügyesen kell bánnunk az időbeosztással, és az órákra mindig tudatosan fel kell készülni.

Kompetencia

A sikertelenséget és a rossz érdemjegyeket gyakran hajlamosak vagyunk a gyerek és a szülők számlájára írni. Ez persze sokszor igaz, de azért a saját felelősségünkről sem felejtkezhetünk el: a hiányos szakmai tudás, pedagógiai kompetencia ugyanerre az eredményre vezet.

Folyamatosan, lehetőleg minden területen fejlődni kell! Mivel a továbbképzési lehetőségek erősen korlátozottak (pénzhiány), számítanunk kell a tapasztaltabb kollégák segítségére.

Egy fiatal kolléga ezt velősen így fogalmazta meg:

„Beléptem az iskolába, jóformán azt sem tudtam, hol van a tanári, és máris tökéletes órákat kellett volna tartanom!”

A mester munkája az alapanyagoktól és a műhely felszereltségétől is függ, elavult módszerekkel nem lehet komoly teljesítményt nyújtani.

Együttműködés

A lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme. A jól működő közösség mindig hatékonyabban működik. A legfontosabb tehát a „mesés hármas”, a szülő-gyerek-pedagógus jó együttműködése.

Ha az egyik láncszem elszakad, a lánc is elszakad…

Fontos, hogy a diákok bizalommal forduljanak a tanárok és a szülők felé, és ez kölcsönös legyen!

Egymásra mutogatás helyett beszéljünk a problémákról is, gondolkodjunk közösen!

 

Forrás:„Das Geheimnis der glücklichen Schüler” http://www.lernen-ohne-angst.de/index-Dateien/DasGeheimnisgluecklicherSchueler.htm