Ahát és Nahát

Hol volt, hol nem volt, volt egy óriási erdő, ahol boldogan élt Ahát és Nahát.
Ez a két barát egy napon nagyon csúnyán összeveszett.
Fájt a szívük, de nem engedték el a sérelmeiket.
Hátat fordítottak és egymástól várták a békítő csodát.
Ám a csoda nem érkezett.
Sem innen, sem onnan. Egyik fél sem engedett.
Pukkadtak mindketten, mint a pöfeteggombák.
Egy langyos reggelen Ahát talált egy tükröt, melybe belenézett.
Varázstükör volt ez, melyben más valaki fájdalmát láthatta meg.
Ebben a pillanatban kétségbeesve felkiáltott: „Nahát!”
És rohant, míg meg nem találta barátját éppen a tóban fürödve.
„Gyere ki gyorsan, neked is meg kell nézned!
Varázstükör ez, te is vedd a kezedbe! Nekem belenéznem fájt,
Mert a te fájdalmadat láttam, melyet én teremtettem meg!”
Nahát értetlenkedve nézett bele és mit látott?
Ugyanolyan fájdalmat, csak Ahát szívéből érkezett,
A tükör nem csorbíthat semmilyen érzelmet.
Neki is fájt barátja fájdalma, így nyakába omlott és kérte őt: „Bocsánat!”
Ahát és Nahát saját fájdalmát meglátva megértette,
Hogy a barátság nem játszma, nem veszélyeztethette
Immár semmi. Egyetlen dolog volt már csak hátra:
Örökké tartó bizalmat tenni a barátságba.
Megbocsátás során terheket letenni
És egymást mindig, örökké szeretni.
Mert később az a szép, ami közben nehéz volt,
Arra jó emlékezni, amit kiállni nehéz volt.
Így lelt újra egymásra a két barát az erdőben,
Így lett boldog vége ennek a mesének.

(Közmondás: Amit nehéz volt kiállni, arra jó emlékezni.)