Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, élt egy fürtös, fekete hajú kisfiú. Úgy hívták: Fecó. Nagyon várta már az iskolát, szívesen jár még most is. A sok érdekes dolog mellett azonban nehézséget okozott számára az írás. Nem tudta úgy fogni a ceruzát, hogy azzal szép, szabályos kapuvonalakat rajzoljon. Pedig ő próbálta, rajzolta volna, de a keze sehogy sem akart engedelmeskedni. „Csak azért is megtanulja a kezem!” – gondolta.
Ősz volt, nagyon sok vadgesztenye potyogott már a fákról. Fecó minden reggel egy marék gesztenyével érkezett az iskolába. A tanító néni arra gondolt, talán a gesztenye segíthet. Fecó markába tett egy gesztenyét, két ujját szabadon hagyva, amiben a ceruzát fogta. A maradék hárommal kellett a vadgesztenyét szorítani, hogy ki ne essen a kezéből. Csak gyakorolt, gyakorolt nagyon sokat. Míg végül a keze megtanulta. „Hurrá, már tudok gesztenye nélkül írni!” S valóban, ahogy a képen is látható, Fecó a vadgesztenyének köszönheti, hogy megtanult írni.
Aki nem hiszi, nézze meg Fecót a képen!