Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa
Egyszer volt, hol nem volt, valahol a világon élt egy bogár család. A család feje egy kék páncéllal rendelkező bogárapa, kinek munkája a bányászat volt. A ház tisztán tartása a bogáranya feladatai közé tartozott, aki szabadidejében rengeteget olvasott.
Egy napsütéses reggelen az anyabogár korán felkelt, hogy főzni kezdjen ebédre. Ám a leveshez víz is kell, de azt nem talált sehol. Így férjét felkeltette, aki morcos fejjel bámult nejére. Az asszony elküldte bogárurat a szomszédhoz, hogy a tóból hozzon neki vizet. Viszont ez a tó egy nagytestű kutya vizes edénye volt. A bogaraknak apró agyuk van, sajnos nem volt tisztában azzal, hogy az nem is egy tavacska. Amikor egyre közelebb került a vízhez, annál lelkesebbé vált, de a következő pillanatban már a kutyus szájában végezte.
A bogárasszonynak nem jutott eszébe, hogy szólni kellene a kutya miatt. Pár óra után megállapította, hogy szegény férje nem élte túl. Másodiknak ő maga ment el vízért, hátha neki szerencséje lesz. Elment hát az edényhez, már töltötte volna meg a lábaskáját, mikor a kutyus odarohant és bekapta a bogáranyát is.
A család legkisebb tagja is felkelt, korgó hassal ment a konyhába, de bánatára semmi étel nem fogadta. Azt hitte, hogy szülei dolgozni mentek, így magának szeretett volna főzni. Levest akart készíteni, de ő sem talált otthon forralni való vizet, ezért hát elindult a szomszédba. Meglátta a fűben hempergő kutyát és megpróbált egy tervet kieszelni. Szerencsére, neki sikerült vizet csennie a tálkából. Gyorsan hazavitte, főzött egy nagy adag ízletes levéltetű levest, majd miután megette saját adagját szépen megterített és türelmesen várta haza szüleit.
Hosszú idő eltelt már mikor látta, hogy hiába várja őket, senki nem tér haza. Szomorúsága ellenére is erőt vett magán, felkerekedett és unokatestvérei keresésére indult a szomszédos bogártanyára. Hamarosan meg is találta őket, akik szívesen befogadták. Az életre való kisbogár ettől kezdve velük élte tovább kalandos bogáréletét.