„Szép Tündérország” hónapja a december. Ez az az időszak, amely még a kevésbé érző emberek szívét is megdobogtatja, megszólítja, és jótékonyságra készteti őket.
Ilyenkor még többen átérzik, hogy mennyire igaz az a gyakran elhangzó mondás, hogy jót tenni jó. Nem csak azért, mert másoknak örömet szerzünk vele, segítünk a szorult helyzetben lévőkön, hanem azért, mert mi is boldogabbak leszünk tőle.
A rajzszakkörös gyerekeim lelkületüknél fogva hál’ Istennek nem csak így, karácsony előtt tapasztalják ezt meg, hanem többségük az év szinte minden napján. Ezért aztán ezt a témát is nyitott szívvel fogadták.
Az első decemberi foglalkozáson ráhangolódásként meghallgattuk Bagdi Bella Jó emberré csak a szívemmel válhatok című dalát. Majd az ezt követő beszélgetés során elmondták a saját életük példáit e témában, és utána le is rajzolták azokat. Ezekből a kedves, szép kis, alma formájú rajzokból állítottuk össze „A jó cselekedetek gyümölcseinek” roskadozó fáját.
A legszebb ajándék címmel a történetírást ismét a mi kisfilmes, állandó „tanár nénink” vállalta, melyet a következő foglalkozáson föl is olvasott, és mi el is érzékenyültünk a fogalmazást hallgatva. Hihetetlenül éretten gondolkodó 7. osztályos nagylány.
A harmadik feladatról, a filmről, a hónap rövidsége és a sok-sok teendő miatt – én őszintén bevallom – le szerettem volna beszélni a gyerekeket, de ők hajthatatlanok voltak. Így végül még az is elkészült 3 gyors kis jelenettel, melyet az ügyes kis vágónk még egy meglepetés-bakiparádéval is kiegészített.
Aztán megbeszéltük, hogy az utolsó decemberi foglalkozásunkat rendhagyó módon tartjuk meg. Így is történt, először segítettek nekem a szakköröseim a gyerekalkotásokból álló karácsonyi kiállítást fölrakni, majd pizzát rendeltünk egy közös vacsorához. Aznap reggel azonban eszembe jutott, hogy most rajtam a sor, én is meg szeretném lepni őket valamivel. Terítőt, karácsonyi szalvétát, papírtányérokat, illatmécsest, poharakat vittem a szakkörre. A vacsora előtt egyedül besurrantam a rajzterembe, összetoltam a padokat, szépen megterítettem, még délelőtt piros szíveket is vágtam, melyekre 1-1 csokoládét tettem eléjük, és ezután jöhettek csak be vacsorázni. Nagyon boldog voltam, hogy ezzel a kis figyelmességgel örömet szerezhettem nekik. Leültünk, és a bekészített halk karácsonyi zene mellett végre egy jóízűt beszélgettünk. : )
Így születtek meg a mi decemberi jótetteink.

A technika órákon elkészített (hálás köszönet, Rácz Andrea tanárnő! 🙂 hatalmas, festett fenyőfára díszként a gyerekek azokat a kártyákat tették fel, amelyekre egy-egy önzetlen jótettet írtak – vagy olyat, amit ők tettek másnak, vagy olyat, amit nekik tettek mások. Az iskolai karácsonyi műsor elején külön kitértünk arra, hogy (számolásom szerint) 138 jótettel járultunk hozzá ahhoz, hogy az ünnepi időszak szebb és kedvesebb legyen. Nyilván, ez csak a jéghegy csúcsa, és sokkal-sokkal több jótett történt, de a gyerekek szerények, nem mindenki szerette volna feltenni kártyaként a fára. Külön figyelmet érdemel a fa közepére elhelyezett, végtelenül szívmelengető fogalmazás, amelyről külön képet készítettem.