A második havi témánk az optimizmus gyakorlása volt.
Az első órán a fogalom meghatározása nehézkesen ment; a gyerekek nem találkoztak az optimizmus fogalmával. Arra próbáltam rávilágítani, hogy az optimizmus az a képességünk, ahogyan a világ körülöttünk lévő történéseit szemlélhetjük- a pohár félig van töltve; félig telinek látjuk vagy inkább félig üresnek. Kitértünk arra is, hogy az optimista/pesszimista ember ugyanazt a a képet nézi; a valóságot. Ezután a környezetünkben kerestünk olyan embereket, akiket a legoptimistábbnak gondolunk. (Sajnos ennek a beszélgetésnek a felvetéseit nem rögzítettem.)
A második órán az alsós segédanyagban található mesén keresztül érkeztünk el ahhoz, hogy mennyivel jobban szeretünk olyan emberek társaságában lenni, akik jókedvűek. (Az alsós segédanyagon kívül a tanulási nehézséggel küzdők számára készített kiadványokba is bele szoktam nézni; a 23 fős osztályból 12 gyerekem tanulási nehézséggel küzd vagy SNI-s tanuló.)
A harmadik órán azt az állítást boncolgattuk, hogy Mindenki Tamással akar játszani – mi lehet ennek az oka? Addig a pesszimista nézőpontig könnyen eljutottunk, hogy Azért játszanak inkább Tamással, mert engem senki se szeret; de az optimista válaszig önállóan nehezen jutottak el.
A negyedig órán mindannyian megrajzoltuk, hogy éppen akkor milyen szemüvegen keresztül tekintünk a világra – minél optimistábbnak érzed magad, annál vidámabb és erősebb színt válassz! Már a szemüvegek megrajzolása/elkészítése is egyfajta optimizmus gyakorlása volt; többek szerint a szemüvegük ciki és béna. Talán szerencsésebb lett volna előre készített sablonokat kiszínezni?
Mivel ezen a területen sokkal bizonytalanabbak voltak a gyerekek, több optimizmust erősítő technikát fogok alkalmazni a következő hónapokban.
A hónapot ismét meditációval zártuk. A hála gyakorlásakor ez is sokkal könnyebben ment, az akkori meditáció után sok mindent hoztak magukkal; mégsem érzem sikertelennek ezeket az órákat, hiszen most olyan témával kerültek szembe, mely fogalmilag majdnem teljesen ismeretlen volt számukra.
Felnőttként azt gondolom, hogy sokkal sikeresebb és boldogabb ember is lehettem volna, ha már tizenévesen kapok olyan technikát – játékos feladatokon keresztül – mely optimistább szemléletűvé tettek volna.
Ennek a témának a feldolgozása során sem felejtettük el a hála gyakorlását, ezt megkönnyíti számunkra, hogy a közösen készített hálakertünk az osztály falán található.
A szemüvegeinket is újra elővesszük a következő hónapokban – annyi változtatással, hogy készítek a gyerekeknek 5 eltérő színű szemüveget, minden színhez konkrét jelentést fogok kapcsolni, egyfajta optimizmus-mérőként – és minden hónap végén azt tesszük fel jelképesen, amely az adott hónapot jellemezte. Ezen kívül lesz egy aranyszínű, melyet annak a gyereknek fogok adni „megőrzésre”, aki pesszimistán/önmagát leértékelve tekint az iskolai eredményeire, társas kapcsolataira, a csoportban betöltött helyére. A célkitűzés, hogy év vége felé már ne legyen gazdája.
Az optimizmus gyakorlása
A szeptemberi óráink után örömmel készültünk az október hónap optimizmus témájának feldolgozására.
A ráhangolódást Bagdi Bella Világomban minden rendben van című dala biztosította. Előkészítésként megbeszéltük az optimista és a pesszimista szemlélet lényegét, az optimista és pesszimista emberek jellemző tulajdonságait, a kétféle hozzáállás következményeit. A beszélgetés végén leszögeztük, hogy a derű- vagy borúlátó szemlélet tulajdonképpen beállítódás, gondolkodás és szokás kérdése, tehát hangolhatók vagyunk, nem csak a külső történések, hanem saját magunk által is. Jó volt hallani, megtapasztalni azt, hogy mennyire jól gondolkodnak erről a témáról a kamaszodó hetedikeseim.
Az óra további részében választható feladatként az osztály egy része optimista szemüveget tervezett, készített, az irodalmat emelt óraszámban tanuló gyerekek közül pedig, akik vállalták, írtak egy fiktív történetet a „Csillagfény” című feladat megoldására. A történettel azt a közösen megfogalmazott tételmondatot igyekeztek alátámasztani, amit általános igazságként ugyan sokszor emlegetünk, ám mégis ritkán gondolkodunk el rajta, és keressük azonnal a mondat igazolását: „Minden rosszban van valami jó.”
A fent említett óra óta jóleső érzéssel tölt el, amikor egy-egy negatív megnyilvánulást hallva a gyerekek saját maguk próbálják a társukat/társaikat pozitívabb hozzáállásra hangolni.
Íme, egy kis ízelítő a gyerekek munkáiból:
Első osztályosaim vették számba, mi történt az életükben, ami rossznak indult, de végül jóra fordult. Megpróbáltuk összeszedni, olyan dolgokat, amik nem sok jóval kecsegtettek, de mégis valami számukra jó dolog lett belőle.
Megalkottuk a gyerekek által megálmodott szép új világot! A képzelet szárnyain repültünk, kreativitásunk szárnyakat kapott. A boldogságunk határtalan volt!!!
A tanulók az optimizmus gyakorlásával kapcsolatban, kaptak egy közös csoportfeladatot,ahol adva volt egy erdei kép, minden tanuló kapott egy darabot a látott képből,amit feldaraboltam és nagyobb méretben kivágtam. Az elején bizonytalanok voltak, de mikor elbeszélgettünk ki az optimista és pesszimista ember, akkor egyszeriből meg akarták valósítani a feladatot.Végül nagyon örültek a közös munka eredményének.
Egy általunk ismert mesén keresztül próbáltuk a témát közel hozni a gyerekekhez. A mese címe: Fésűs Éva: Veszekedős mese. Az állatok sajnálkozó, pesszimista gondolatait, mondatait átcseréltük derülátóbb, optimista gondolatokra, a szereplők két csoportot alkottak, a nappártolók és esőkedvelők csapatát.
Ezután a saját életükből vett történeteket hallgattuk meg, ami valami szomorúságot okozott nekik. Az optimista szemüveget felvéve a történetekben megkerestük a jót, a pozitívumot. Egész héten foglalkoztatta a téma a gyerekeket, több beszélgetőkört is tartottunk a témában.
Hú ! Ez aztán remek volt ! Ma , Boldogságórán a Társas kapcsolatokról volt szó . Persze, hogy az első percekben poénkodtunk, de legalább jókat nevettünk ! Jó társaság a mi osztályunk, de lassan-lassan az óra folyamán azért kiderült, ki mit és miért tart jó társaságnak, így az is kiderült, hogy van hová fejlődnünk ! Szeretet.. alap! Pozitív gondolkodás – alap ! A kérdésre, hogy mi okozza a boldogságérzetünket nem lehetett más válasz – elsőre-, mint a boldogsághormon, vagyis : a csoki ! Aztán „komolyodtunk, pláne akkor, amikor arról beszéltünk, hogy kire is számíthatunk a nehéz élethelyzeteinkben !?! Ria néni, nagyon örült annak, hogy a tanárok is kaptak „szavazatot” ! A legjobban a következő feladatot élveztük : Minden osztálytársunkkal kapcsolatosan sikerült legalább egy jó tulajdonságot megemlíteni ! Elkészítettük a kapcsolati hálót .. hát … igen érdekes hobbikról is szólt !
A lényeg : Megmentjük az osztályt ! Változtatni fogunk sok-sok mindenen ! Nem csak kimondtuk, hogy min kellene változtatni , hanem azt is megbeszéltük , hogyan , milyen módon ! Ez komoly elhatározás ! És : Imádunk élni – énekeltük együtt Bagdi Bellával !