Az optimista jelzővel jellemzett ember az, aki derűlátó és bizakodó.

Az első osztályban az optimizmus témáját játékosan közelítettük meg. Először közösen megbeszéltük, mit jelent az, ha valaki “optimista”. A tanító néni mesélt egy történetet egy kisfiúról, aki mindig a dolgok jó oldalát nézte, még akkor is, ha valami nem sikerült neki elsőre.

Ezután rajzoltunk olyan helyzeteket, amikor valami rosszul alakult, de megpróbáltuk elképzelni, hogyan lehetne abból valami jót kihozni. Például, ha elromlott a játékunk, akkor lerajzoltuk, hogy készítünk belőle egy újat vagy máshogy használjuk.

Készítettünk egy “pozitív gondolatok” falat is az osztályban, ahová minden nap rajzoltunk egy jó dolgot, ami történt velünk. Így minden reggel jó hangulatban kezdtük a napot. Dalokat is tanultunk a jókedvről, és gyakran játszottunk olyan játékokat, amik segítettek abban, hogy vidámak maradjunk és bátorítsuk egymást.

A hónap végén egy kis előadást tartottunk a szülőknek arról, mit tanultunk az optimizmusról. Verseket mondtunk, énekeltünk, és megmutattuk a rajzainkat is.

A boldogság óra második témaköre AZ OPTIMIZMUS GYAKORLÁSA volt. Ehhez a következő mesét dolgoztuk fel:
PATAKI ANETT: CÉZÁR, AZ OPTIMISTA MEDVE
Az állatok királya az oroszlán, de lévén ebben az erdőben nem élt oroszlán, a medve lépett a helyébe. A félreértések kedvéért őt magát inkább Cézárnak hívták – de ő ezzel a címmel is roppant elégedett volt. Cézár jóságos uralkodó volt, kicsit könnyelmű is néhány bokrokban suttogott vélemény szerint. Minden nap végigbandukolt az erdőn, eredetileg azért, hogy a lakhelyétől legmesszebb fekvő málnabokrokat is szemügyre vehesse és uralkodói privilégiuma szerint leszedhesse a legfrissebb szemeket. Ám ezek az utak arra is szolgáltak, hogy az erdő lakói felkeressék panaszaikkal vagy kérdéseikkel a jó öreg medvecézárt. Híresen optimista volt, semmi gond nem aggasztotta, de talán a nyulak sem lettek volna ilyen ideges természetűek, ha elérik és le is szedhetik a legszebb málnát, nem csak a földre pottyant darabokat.
Így volt, hogy egy tél végi napon, nem sokkal az után, hogy Cézár előbújt a barlangjából a hosszú álom után, a reggel első sugaraira útnak is indult, ellenőrzendő kedvenc csemegéseit. A málnára még várni kellett, de Cézár nem búslakodott, hiszen lépten–nyomon ennivalóba botlott. Útközben az egyik fa mögül a lompos farkú róka oldalgott elő.
– Jó reggelt, Cézár! – köszöntötte illedelmesen, mert nem esett volna jól egy pofon azoktól a tenyeres-talpaktól, amikben a medve lábai végződtek.
Cézár bólintott és folytatta útját, mire mellészegődött a róka.
– Hosszú ez a tél, Cézár. Nagyon hosszú! – sopánkodott a róka. – Mi lesz így velünk?
– Pont te aggodalmaskodsz? Hát nyulat fogni télen is lehet, nem? Éhen halni te nem fogsz – válaszolt Cézár, de rá se nézett a vörös állatra, csak forgatta a fejét, nehogy elmulasszon valami ehetőt.
– Ez így akkor sem állapot! Minden elbújik, nincs szaporulat… – sorolta a róka az aggodalmát.
A medve felsóhajtott.
– Minden jól lesz, komám, hamarosan kitavaszodik, ne félj – mondta, és a hangja olyan megnyugtató volt, hogy a róka szemernyit sem kételkedhetett abban, hogy Cézár valóban tudja, mit beszél.
Hamarosan tényleg megjött a tavasz. Rügyeztek és zöldültek a fák, olvadt a hó, megáradt a patak, csiripeltek a madarak, szaladgáltak a mókusok, ugráltak a nyulak és feloszlottak az őzcsordák. Épp egy ilyen anyja mellől szabadult őzficsúr akadt Cézár egyik igazi, tavaszi útjába – ezeket nagyon szerette, mert már látszott, hol, merre, mennyi málna érik majd. Az őz épp az agancsát próbálta egy leháncsolt fatörzsön – ami télen eleség, most csontkoptató volt neki.
– Szép jó napot, Cézár! – emelte fel nyurga nyakát az ifjú őz. Szépen köszönt, ahogy a mamája tanította.
Cézár biccentett és kis kanyarral próbálta megkerülni az őzet, de az mellészökkent és együtt folytatták az utat.
– Cézár… tapasztaltad–e, hogy apad a folyó? – adta át az állatok félelmét vezérüknek az őz.
Cézár tapasztalta. Hiába volt tavasz, és olvasás, és éltető esők, a folyó vize olyan kevés volt, akárcsak a legmelegebb nyarakon, és csupán néha telt meg a meder egy kissé.
– A gát lehet–e az oka… – kezdte bátortalanul az őz. A bagoly hozta a hírt nemrég, hogy a nagy kopácsolás, amit régóta hallanak, egy épülő gát munkálatairól jön.
– A gát… persze, hogy a gát – kezdte Cézár, de nem tűnt túl feldúltnak. – Majd ha kiismerték ezt a dolgot az emberek, akkor megint jön a víz, mint régen. Ne fájjon emiatt a fejed, amúgy is jönnek most az esők, nyárra pedig megoldódik minden.
Az őz bólintott, megköszönte a megnyugtató szavakat és ment vissza, hogy közvetítse a medve szavait.
A gát építésénél az emberek elhasználták az utolsó szál fáikat is a falu határában, ezért amikor a tavasz végeztével nagy építkezésbe fogtak, az erdő fáit kezdték döngetni. Cézár ezt se bánta, volt fa az erdőben elég. Éppen úton volt ismét, amikor mancsai körül apró alattvalói, a nyulak kezdtek idegesen ugrabugrálni. Lapították a fülüket és meresztgették a szemüket félelmükben.
– Jaj, Cézár, jaj, Cézár! – jajgattak köszönés helyett.
– Hát mi bajotok? – kérdezte a medve, meglepődve a hatalmas aggodalmon.
– Már az üregeinknél döngetnek! Elhordják majd lassacskán az egész erdőt! – zengték és alig lehetett kihámozni a mondanivalójukat.
– Dehogy hordják! Elvisznek annyit, amennyi kell nekik, aztán hagynak minket békével – nyugtatta őket Cézár, de akaratlanul is gyorsított a léptein, ahogy a kedvenc málnása felé tartott; számításai szerint ma már érett málnaszemek várták a bokrok legtetején. – Ti meg majd ástok új üregeket egy kicsivel beljebb – rendezte a kérdést a medve.
A nyulak azonban nem hagyták, kísérték őt egészen az erdő új széléig, ahol aztán Cézár megtorpant. Pár méter választotta el szeretett bokraitól, ám az erdő elfogyott, ki a bozótból nem léphetett. Ráadásul kacagó, piros pozsgás gyerekek állták körbe a bokrait, kezüket, szájukat bordóra festette a málnalé.
Cézár döbbenten állt, nem hitte a szemeinek, száját eltátotta, de hamarosan úrrá lett rajta a harag. Elbődült és kirontott a bozótból, egyenesen a favágók és a gyerekek közé. A nyulak a bokorból nyújtogatták a nyakukat, ekkora sivalkodást és riadalmat még nemigen láttak. A gyerekek eldobálták a kosarakat, a férfiak meg a fűrészeket és hanyatt–homlok menekültek vissza a faluba. Cézár még elbődült párszor, és ez olyan hatékonynak bizonyult, hogy nem lévén vadásznépség, vissza se jöttek többet, még a szerszámaikért sem.
Amikor elmúlt a veszély, Cézár kifújta magát és nekilátott, hogy orrával arrébb lökdösse a kosarakat és felnyalogassa a kiborult málnakupacokat. Lassan a nyulak is közelebb merészkedtek, kis orrukat mozgatva szaglászták az emberek nyomait.
– Na, mit mondtam? – nézett rájuk Cézár. – Elmentek, ugye? – kérdezte, mintha mi sem történt volna és tovább csipegetett a bokrokról, miközben a nyulak örömükben körbetáncolták cézárukat.

A mai osztályfőnöki óra témája:
TÉGY A GYŰLÖLET ELLEN! EGYÜTT AZ ISKOLAI ZAKLATÁS ELLEN!
A tanulók közötti bántalmazás nem új jelenség. Az iskolai erőszak és az internetes zaklatás is kihat az áldozatok személyiségének fejlődésére és teljesítményére, rombolja az iskolai közösségeket, illetve az oktató-nevelő munka eredményességét.
Ennek kapcsán beszéltünk az optimizmusról, hogyan tudjuk megváltoztatni ezt a szemléletváltást. Mi az optimista-pesszimista jelentés között a különbség. Majd mindenki megfogalmazott egy jelmondatot, amit a tanító néni a gyerekek kezére írt.

Gondolatban feltettük a már elkészített optimista szemüvegünket és átértékeltünk egy- egy szituációt. Megfogalmaztuk optimista varázsmondatunkat.