Színes örömalbum

A mosolynak, figyelő tekintetnek, napsütésnek, barátoknak, jó jegynek, dicséretnek, focizásnak, éneklésnek… örülhettünk addig, amíg elkedődött a Boldogságóra. Bizonyára még tovább tudtuk volna folytatni a sort! De ebben a nehéz időszakban még jobban felerősödött bennünk az apró örömök iránti vágyunk, és azok értékelése. Az utóbbi hónapokban az életünk megváltozott …foggal, körömmel keressük a szép pillanatokat, és megpróbálunk alkalmazkodni az új helyzethez. Más jelentéssel bír a természet újjáéledése, a barátok mosolya, a virágok illata, a családtagok jelenléte, a tanuláshoz való viszonyulásunk… Ebben az időszakban nehezebben érhettem el a diákjaimat, noha nap, mint nap boldogságórás anyagot küldtem, küldök nekik, viszont visszajelzést kevesebbet kapok a gyerekek, szülők részéről. Azonban kivételek is vannak, mert néhány diákom bátorító mondattal, rajzzal, vicces verssel válaszolt a kihívásnak. Ennek nagyon örültem, örülök! Ez az időszak úgy érzem, hogy mindenki számára tanulságos és ugyanakkor gondolkodásra, elmélyülésre ad okot… ki is vagyok én, hogyan is tudom, szeretném elvégezni a rám bízott feladatokat, minek tudok örülni, meg tudok elégedni azzal amim van, vagy másra, többre vágyom…

A hét első boldogságórája még a megküzdéssel volt kapcsolatos, ugyanis a farsangi próbák miatt megcsúsztunk. Bár az is része lehetett a megküzdésnek, mégis úgy éreztem, hogy szükség van egy lezáró órára. Így a következő órán tudtam csak az apró örömökkel foglalkozni, és nagyon örülök, hogy elkezdtem, mert utána feje tetejére állt a világ…
A bevezető órán örömforrásokat gyűjtöttünk, mindenki elsorolta, hogy milyen dolgok teszik őt boldoggá. Az alsós könyvből elolvastam nekik a mesét a tizenkét hónapról, és megbeszéltük, hogy miről szól, majd az alsós munkafüzet 110. oldalán levő feladatot készítettük el A3-as lapra csoportmunkában. Bemutatták munkáikat, és még menet közben is folyamatosan jöttek az ötletek. Nagyon meg kellett őket dicsérnem, mert teleírták/rajzolták a lapokat, melyeket sajnos nem tudok lefotózni, mert bent vannak az iskolában. Alig jutott időnk az utolsó feladatra, az apró örömök szigetére, melyet szintén csoportmunkában kezdtek el, de nem tudtak befejezni. Így ezt adtam fel a következő héten házi feladatnak önálló munkában. Egy kivétellel mindenki elkészítette. Még én is.
Ez az új helyzet, a digitális oktatás a feje tetejére állította a világunkat. Mivel nálunk nincs megoldva az online óra (még ha én próbálkoznék is, sok szülő egyáltalán nincs képben, innen messziről őrületes munka lenne részemről belevágni a háttér kiépítésébe), teljesen el vagyok vágva a gyerekektől. Főként a szülőkkel érintkezünk a közösségi hálón, ahová a gyerekek korunknál fogva nem léphetnek még fel. Eddig 3 tanulóval sikerült valamilyen formában kapcsolatot létesítenem. Van olyan tanuló, akit egyáltalán „nem látok”. Ráadásul szinte csak írásban tudunk kommunikálni, ami ennek a korosztálynak még elég megterhelő, és egyáltalán nem hatékony. A szülő pedig mint „közvetítő elem” akkor is ott áll köztünk, ami természetesen óriási segítség, de mégis egyfajta közvetettséget alakít ki. Jelenleg azon gondolkozom, hogy mi is az igazán fontos a tananyagban, és próbálok átcsoportosítani, hogy a boldogságórák részei legyenek a tananyagnak, ne pedig plusz megoldandó feladatok. A szülőkre és a gyerekekre óriási teher hárul az irgalmatlan mennyiségű teendő fejben tartásával. Minél több a teendő (még ha egyenként nem sok is), annál kilátástalanabbnak látják a helyzetet.