Az óra indító körében minden gyerektől megkérdeztem,hogy hogy érzi magát, milyen volt a napja. Miután mindenki elmondta egy vidám,kevésbé vidám és egy szomorú arcot ábrázoló tányéron csipesszel is jelezték az aktuális állapotukat. Volt három tanuló, akik a szomorú archoz tették a csipeszt, egy pedig a kevésbé vidám archoz. Ezután a gyerekeknek elmondtam,hogy a mai foglalkozáson az a célom, hogy mindenki mosolyogjon és elmúljon a rosszkedve. Bevezetésként nevetésversenyt játszottunk, ahol az egyik kislányt egyáltalán nem tudták a gyerekek megnevettetni.(Ő a szomorú archoz tette a jelét). Az örömünket tovább fokozta a Szomorú királykisasszony meséje, amelyet először felolvastam, majd a mesét eljátszottuk. A mi szomorú kislányunk volt a királykisasszony, aki a látottakon már-már elmosolyodott. De vajon miért lehetett szomorú a királylány?-kérdeztem a gyerekektől. – Mert senki nem akarta elvenni feleségül, beteg volt, lehet,hogy csúnyának látta magát, unatkozott – válaszolták. Akkor most rajtatok a sor!- mondtam. A tükörjátékban mindenki elmondhatja,hogy mi az ami szép benne. Ez két gyereknek nem ment, így megkértem a többieket, hogy mondják el ők a társuk erősségeit.
A foglalkozás végén mindenki leírhatta, vagy lerajzolhatta egy varázsgömbbe a vágyait, aminek megvalósulásában reménykednek. A foglalkozás lezárásaként újra megkérdeztem, hogy most hogy érzik magukat a gyerekek, de nem mondhatták el,hanem az arcokat ábrázoló falhoz mentek és a csipeszeket áthelyezhették oda ahová akarták. A végeredmény számomra megnyugtató volt.