Hálát adok mindazokért a mosolyokért , amelyeket kapok a gyerekektől nap mind nap. Hálás vagyok, hogy olyan munkahelyen dolgozom ahol ilyen gyerekek vannak. Mindennaposak a „szeretlek, imádlak, nagyon hiányzol” !- ezért nagyon szeretem Őket !
A hála gyakorlása
Hazaértem, leültem pihenni, elhatároztam, hogy pár perccel megajándékozom magam. Miután a lelkem is lecsendesült, megéreztem a nyitott ablakon át besurranó szellő illatát. Ahogy egyre inkább erre figyeltem, még jókedvű, nyárbúcsúztató énekét is hallottam. Jóleső döbbenet futott át rajtam: „Milyen fantasztikus érzés mindezt érezni, hallani, beleszippantani a léleksimogató levegőbe.” Hálás vagyok a Pillanatért.
Az augusztust azzal töltöttem, hogy ráhangolódjak a programra, és csatlakoztam egy közösségi csoporthoz, akik ismeretlenül egy hónapig minden este megosztottuk egymással az aznapi legjobb 3 élményünket. Nagyon jó volt minden este végiggondolni a napomat, és érdeklődve olvastam, hogy a többiek milyen érdekes dolgokra figyelnek fel a hétköznapjaikban.
Nagyon vártam a szeptemberi indulást, és jó látni, hogy a szülők és a gyerekek is jól fogadták a kezdeményezést. A kezdeti döcögést természetesnek tartom, de vannak már érdekes meglátások, kedves gondolatok, és tudom, hogy ez egyre jobb lesz. Köszönöm Nektek! 🙂
Óra volt, épp a háláról beszélgettünk az óraterv szerint. Újonnan érkezett „kis vagányunk „problémája is felmerült. Eleinte csak figyelő volt, majd egy idő után, mikor végighallgatta az osztálytársait, hogy azok mi mindenért hálásak, én pedig próbáltam „kis vagányunk” szemszögét megláttatni az osztállyal, hirtelen, a száját éppen csak kinyitva csendben kifakadt: „-Ti nem tudjátok, milyen rossz nekem…..” A sírással küszködött, csillogtak a szemei, megremegett az arca, de még tartotta magát. Az osztályban mindenki döbbenten figyelt. Az egyik fiú megkérdezett: „-Tanár néni, akkor miért ránk haragszik?” (Utalva arra, hogy az ideköltözéséről nem a társai tehetnek.) Ekkor halkan megkértem a fiút, forduljon „kis vagányunk” felé, és kérdezze meg őt a szemébe nézve. A pillanat, ahogy ott egymással szemben emberi hangon elhangzott a kérdés, felemelő volt. Akkor egy pillanatra beleláttak valamibe, amit osztálytársuk a kis lelki batyujában cipel. És talán abból a számára nehezen cipelt „batyuból” egy kavicsdarab kikerült. Hálás vagyok a Pillanatért.
„Számára még minden új volt, ez volt az első nap és muszáj volt vezérnek látszania.De a vezér belül nagyon is bizonytalan volt, hiába akarta vagányságával leplezni.Kimozdították megszokott, biztos fészkéből – az élet hozta így. Elszakadt az otthontól, a barátoktól. Épp számon akartam kérni egy „bemutatkozó” tette miatt , amikor hozzám lépve hirtelen egy ezred másodperces pillanatra megnyíltak a karjai és átölelt. Nem tudom, mi vitte rá, de talán valahol legbelül egy kicsiny kis időre ő is a szívével látott.”
Már három és fél évtizede vagyok a pályán, ma megkérdezték tőlem: tényleg nyugdíjba készülök? A nemleges válaszra egy kedves mosolyt,és egy köszönöm -öt kaptam! Nagyon jó érezni, hogy fontosnak éreznek, számítanak rám! Anyuka és kislánya arca volt számomra a megerősítés!
Itt vagyunk az elmaradhatatlan mandalánkkal.
A HÁLA hónaphoz is találtunk Nektek egy motívumot.
Jövünk majd a kész munkáinkkal.
Néha a lazítás is belefér.
Alkotó kedvünkben voltunk, ez lett belőle. A HÁLA hónapja.
Ugye felismerhető?
A havi témánk ráhangolásaként kezdhettünk volna szebb történettel? Megosszuk most veletek.
Mese a háláról és a szeretetről
Gondolat a Ki fizeti a Révészt? c. könyvből.
Ahogy a nagyanyám mesélte…
Egy asszony kilépett a házból, ahol három, hosszú, fehér szakállú
öregembert pillantott meg, ahogy üldögéltek az udvaron.
Nem ismerte őket. Így szólt:
– Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok.
Kérlek, gyertek be a házba, és egyetek valamit.
– A ház ura itthon van? – kérdezték.
– Nem – válaszolta az asszony. – Nincs itthon.
– Akkor nem mehetünk be – felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki, mi
történt.
– Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be
őket!
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.
– Együtt nem mehetünk be a házba – felelték.
– Miért nem? – kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett:
– Az ő neve a Szeretet – mutatott az egyik barátjára, majd a
másikra mutatva azt mondta: – Az, aki ott áll, a Jólét, én pedig
a Hála vagyok.
Majd így folytatta:
– Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket
akarjátok behívni.
Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az
öreg mondott. A férj megörült.
– Ez nagyszerű! – mondta. – Ebben az esetben hívjuk be a
Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!
A felesége nem értett egyet:
– Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Szeretetet?
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával.
– Nem lenne jobb a Hálát behívni? Az otthonunk megtelne
hálával és így szeretettel is!
– Hallgassunk a menyünkre! – mondta a férj a feleségének.
– Menj, és hívd be a Hálát, hogy legyen a vendégünk!
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget:
– Melyikőtök a Hála? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk.
Hála felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt,
és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte őket:
– Én csak Hálát hívtam, ti miért jöttök?
Az öregek egyszerre válaszoltak:
– Ha csak a Jólétet vagy csak a Szeretetet hívtad volna be,
a többieknek kint kellett volna maradni. De mivel Hálát hívtad,
ahova ő megy, oda mi is vele tartunk.
Ahol a Hála van, ott Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és
a Siker is!
(Milyen igaz!)
Készülődés a boldogságórára. Egy tálkányi hála