A mai osztályfőnöki óra keretében dolgoztuk fel a hála témát. Egy A4-es lapot négy részre osztva kértem meg a gyerekeket, hogy írjanak pár dolgot, amiért hálásak lehetnek a családjuknak, barátaiknak, nevelőiknek és az iskolájuknak. Először kicsit bátortalanul indult a gondolatok megfogalmazása. Eszembe jutott, hogy remekül kapcsolható a témához „A cipőm” című kisfilm, amit bizonyára sokan ismernek. Megnéztük együtt a gyerekekkel, akik síri csendben kísérték figyelemmel, ahogyan az elnyűtt cipőt viselő szegény kisfiú azt kívánja, bárcsak olyan lehetne, mint a padon mellette ülő jól öltözött, csodaszép márkás cipőt viselő másik fiú. A kívánsága valóra válik, szerepet cserélnek, ekkor derül ki azonban, hogy a jól öltözött kisfiú sérült, nem tud járni. Az osztályom döbbenten figyelte a jelenetet, kis ideig senki nem tudott reagálni, és a szemekben könny gyűlt. Végül megszólalt az egyik kislány: „Tanár néni, nem szaladhatnánk egyet az udvaron?” Ennél jobb visszajelzésre nem is volt szükség. Végül mind egyetértettünk abban, mennyire hálásak lehetünk pusztán azért, hogy egészségesek, épek vagyunk. Hogy nem csak a nagy és értékes dolgokban lehet megtalálni a hála forrását. Vagyis hogy éppen azok a dolgok az igazán nagyok és értékesek, amiket természetesnek veszünk. Ezután már kicsit könnyebben ment a hála kifejezése is. Már ezért az egy élményért megérte bekapcsolódnunk ebbe a programba!