Boldogságóra
Időpont: 2026. 02. 10.
Helye: Monori Kossuth Lajos Általános Iskola
Téma: Megküzdési stratégiák
Tanít: Rátóti- Hász Melinda
Eszközök: plakát papír, színeslap, toll, ragasztó
Fejlesztett Kompetenciák:
– Társas kapcsolatok, kommunikáció
– Együttműködési készség
– Érzelmi tudatosság
– Problémamegoldás
– Kognitív tudatosság
– Önismeret
– Segítségkérés képessége

A boldogságóra egy olyan foglalkozás, amely segíti a gyerekeket az érzelmi intelligencia, az önismeret, a pozitív gondolkodás és az együttműködés fejlesztésében.
Az 4.osztályos tanulóknak szóló boldogságóra óratervének összeállításánál fontos, hogy:
– játékos
– élményszerű
– életkorukhoz illeszkedő
– beszélgetésre és önreflexióra építő
– mozgást és alkotást is lehetővé tevő legyen

Cél: A tanulók tudjanak a mindennapi kihívásokkal, változásokkal megbirkózni. Fejlődjön a megküzdési képességük, hisz ezáltal valószínűbb, hogy az élet folyamán képesek lesznek leküzdeni és egyben fejlődni a problémák megoldása közeben.

1. Ráhangolódás (15 perc)
„Égig érő fa vagyok, megnövök, mint a nagyok” mozgásalapú relaxációs gyakorlat.
A hónap dalának közös eléneklése:

2. Fő téma feldolgozása (10 perc)
A mese szereplőknek is hasonló az életük, mint nekünk. Egyszer fent, aztán lent. A mesék által jobban és könnyebben tudnak a nehézségekről, problémákról beszélni.
Mesehallgatás:
Magyar népmese: Az égig érő fa
Feltett kérdések a meséhez:
– Értő- felidéző kérdése:
1. Kik a mese szereplői?
2. Ki segített, és hogyan?
3. Hogyan ért véget a mese,
– Gondolkodtató- problémamegoldó kérdések:
1. Mi volt a legnagyobb probléma a mese folyamán?
2. Melyik döntés volt a legfontosabb, miért?
– Megküzdésre és érzelmekre irányuló kérések:
1. Szerinted, mit érzett a főhős, amikor elindult felfelé?
2. Te mit tennél, ha egy nagyon nehéz probléma állna előtted?
3. Milyen érzés lehet leküzdeni az akadályokat?
– Önismereti-élethelyzethez kapcsolódó kérdések:
1. Volt már olyan célod, ami „égig érő fának” tűnt?
2. Ki lehet a te életedben az, aki neked segít?
3.Kreatív feladat (10 perc)
Kérdésekkel irányított csoportos beszélgetés:
– Neked vannak problémáid? – Mivel kell mostanában megküzdened?
– Milyen gyakran jutnak eszedbe a problémák?
– Szoktál a megoldásokon gondolkodni?
– Tudsz segítséget kérni a megoldáshoz?
Készítek egy plakátot, melyre egy hatalmas „égig érő fát” rajzolok. A fán nincsenek levelek, ezért mi fogjuk feldíszíteni a problémák és a megoldások leveleivel. Minden gyerek kap egy sötét zöld és egy világos zöld színű levelet. A sötétre fel kell írnia egy problémát, a világosra ennek a problémának a megoldását. Ha mindenki kész van felragasztjuk az „égig érő fára” a leveleket.
4.Megosztás (5 perc)
Kitesszük a termünkbe az elkészült plakátot. Elolvassuk rajta a problémákat és megoldásokat. Tanácsokat adunk egymásnak a nehéz helyzetek leküzdéséhez.
5.A téma továbbgondolása – Vond be a családod (5 perc)
Biztatom a tanulókat arra, hogy beszélgessenek és nyíljanak meg a családjuknak. Bártan beszéljenek velük a nehézségekről. Bátran kérjenek segítséget, ha nem tudják egyedül megoldani a problémákat. Felhívom a figyelmüket arra, hogy az idősebb rokonaik (nagyszülő, dédszülő) rengeteg bölcs tanáccsal tudják őket támogatni.
Az égig érő fa
Hetedhét országon túl élt egy király. Kertjében egyik reggelre akkora fa nőtt, hogy a tetejét senki sem láthatta, mert ez a fa fel, az égig ért. Csodálkozott is rajta a király meg a lánya. Amint nézegették, kerülgették a fát, egyszerre forgószél kerekedett. Fekete táltos lován megjelent a sárkány, megragadta a királylányt és eltűnt vele a nagy magasságban. Királyi harsonások indultak azonnal szerte az országba s még kihirdették: – Aki a szépséges királykisasszonyt megszabadítja, a fele királyságot kapja jutalmul. Jöttek is sokan kötéllel, lajtorjával, hercegek, grófok meg egyszerű vitézek, mindenki, aki csak próbát akart tenni. De az égigérő nagy fa tetejéig bizony senki sem tudott felmászni. A kényes gróf visszacsúszott, a hencegő herceg is lehuppant, egy gömbölyű hoppmester meg nagyot nyekkenve terült el a fa tövében. A sok hasztalan próbálkozás után egyszerre a kis kanászlegény, Jánoska, állt a király elé. – Hogy akarsz te oda felmászni, amikor se létrád, se köteled?! Nálad különb legényeknek sem sikerült még – szólt a király. Ésszel, felség, ésszel! – Azzal kapta a kisbaltáját, tarisznyájából elővett két nagy szeget, s azokat váltogatva verte a fába. Hol az egyikre állt, hol a másikra, s így ügyeskedet mind magasabbra. Az öreg király szívében reménységgel, a pórul járt próbálkozók pedig irigykedve bámultak utána. Hamarosan olyan magasra jutott, hogy ott már csak a madarakkal találkozott és a földről csak azok láthatták, akiknek nagyon jó szemük volt. Már alkonyodott, amikor a kislegény egy óriási taplógombán megpihent. Alatta a házak, a falvak olyan kicsinek tűntek, hogy úgy érezte, a tenyerén is elhordozhatná őket. Másnap végre elérte a fa legalsó ágát, amelyen a legkisebb levelek is olyan nagyok voltak, hogy éppen elég volt neki bejárni őket. Rajtuk, mintha lépcsőn lépdelne, egyre feljebb, egyre magasabbra jutott. Egyszer csak egy fába szorult kígyócskát vett észre. Kiszabadította: a kígyócska pedig így szólt hozzá: – Fordulj vissza, Jánoska, mert ez itt a sárkány birodalma. Meghalsz, ha tovább mész! Mennem kell! – felelte a kis legény. – Akkor fogd hálám jeléül ezt az ágat, varázsereje van, de vigyázz, mert csak egyszer segít rajtad! – Jánoska megköszönte az ágat és továbbment. Alig haladt tovább, akkora madár támadta meg, hogy szinte elsötétítette az eget. Sokáig bátran hadakozott vele, s alaposan megcsapkodta a kisbaltájával, csak így indulhatott útjára. Már sötét este volt, amikor eléje tűnt a sárkány hatalmas vára. A tornyából kiszűrődő fény messzire világított. Jánoska kisbaltájával a vár falára csapott egyet, mire szörnyű zengés-zúgás támadt. A nagy dörgésre rövidesen kinyílott egy toronyablak. Mit keresel itt, te szegény fiú? – Én biz éppen téged, szépséges királylány, hogy megszabadítsalak! – felelte a kis kanász. – Jaj nekünk, ha ezt a sárkány megtudja. Menekülj! Dehogyis menekült el Jánoska! A földig húzta egy nagy fa ágát, s azzal röpítette be magát az udvarra. Az udvar kellős közepére huppant, éppen az arany szalmakazalra. Kicsit elszédült, de hamar föleszmélt. Egy aranykalász csiklandozta az orrát. Nagyot tüsszentett, amire hirtelen rettenetes zúgás támadt. Majd a kapu alól félelmetes hang hallatszott: – Ki merészkedik a váramba? – harsogta a sárkány. – Engedelmeddel én, a király legkisebb, de legkülönb kanásza! – válaszolta bátran Jánoska a kazal tetejéről. Az én engedelmemmel nem jöhettél, mert ide senki ember fia be nem léphet! Nem is kérdem, mit keresel, mert nincsen már utad visszafelé. Szolgám lész ezentúl, s ha szökni próbálsz, meghalsz! – dörögte. Nem volt mit tenni, szolgált Jánoska. Első dolga volt, hogy minden reggel tüzes parázzsal megetette a sárkány fekete táltos lovát, amitől az lángot fújt és úgy ugrált, hogy az istálló falát majd szétrúgta. Ott feküdt a sarokban a táltos testvére, egy girhes vasderes. – Adj nekem is a parázsból, meglátod, meghálálom – könyörgött. Vetett is neki Jánoska a sárkány tilalma ellenére, a ló pedig egy kötőféket adott neki, hogy ha bajban lesz, csak rázza meg, és majd segít. A másik dolga az volt a kis cselédnek, hogy mindennap kitakarítsa a kastély tizenkét szobáját. A tizenharmadik ajtót is szerette volna kinyitni, de azt hét hatalmas lakat zárta. Tudta már, hogy e mögött őrzik a királylányt. Harmadik dolga a sárkány etetése volt. Minden este kilenc zsák diót, utána kilenc vödör vizet kellett a szájába öntenie. Egyik este víz helyett kilenc vödör bort lódított a sárkány szájába, amitől úgy elaludt, mintha főbe verték volna. Jánoska gyorsan a toronyajtóhoz futott, és baltájával megpróbálta leverni a lakatokat, de hasztalanul. Ekkor eszébe jutott a kis kígyótól kapott ág. Megérintette vele mind a hét lakatot, s azok egyszerre lehullottak. Megszámlálhatatlan sok lépcsőn futott föl a toronyba, ahol rá is talált a királylányra. Kézenfogta és vitte volna – de hová? Amint az ablakon kitekintett, körös-körül áthághatatlan falak meredeztek az égnek! Nagy szorongattatásában eszébe jutott a kötőfék, amit a vasderestől kapott. Elővette tarisznyájából és megrázta. Nyomban ott termett egy csodálatos vasderes táltos és azt kérdezte: – Hová vigyelek, édes gazdám? A királylány és Jánoska nyeregbe ültek, a táltosparipa pedig kiugrott az ablakon, s repült velük lefelé. Egy ugrása egy mérföld volt, s minden rúgásra ezer új csillag támadt az égen. Már majdnem elérték a birodalom határát, amikor így szólt a vasderes: – Nézz hátra, édes gazdám, mit látsz? – Nagy porfelhőt látok, amely nálunk is sebesebben vágtat! De ekkor már Jánoska a hátán érezte a nyomukban szálló táltos ló leheletét. – Megmondtam, hogy meghalsz, ha szökni próbálsz! – harsogta a sárkány, s félelmetes buzogányát forgatta a feje fölött. Jánoska keze ügyébe vette a kisbaltáját, a vasderes pedig fejét hátrafordítva így nyerített: – Miért tűröd, kedves bátyám, hogy a sárkány öt mázsás sarkantyúkkal vagdossa az oldaladat? Ugyan vesd le a hátadról! A fekete táltos abban a pillanatban nagyot rúgott, lovasa kirepült a nyeregből és zuhant, zuhant a feneketlen mélységbe… A sárkány paripája Jánoskáé lett, a vasderes a király lányáé. Most már a gondolatnál is gyorsabban repülhettek hazafelé, az öreg király várába. Volt otthon aztán nagy csodálkozás, amikor az égigérő fa tövébe leereszkedtek. Az öreg király meg a lánya boldogan összeölelkeztek. Jánoskát pedig a király fiává fogadta és neki adta fele királyságát. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.