Játékkal indítottuk a foglalkozást: Körben álltak a gyerekek, egy tanulót kiküldtem. A körben álló gyerekek közül kiválasztottunk kettőt, a kaput, ahol a kör közepébe visszatérő majd ki tud jutni. A középen állót csak mimikával és gesztusokkal irányíthatják a kapu felé. (fejbiccentés sem megengedett) A kaput képviselő két gyerek, csalogatóan nézhet, a többiek elutasítóan, vagy éppen pillantással irányíthatják a középen állót a megfelelő helyre. A feladat után arckifejezéseket kaptak a tanulók, azt beszéltük meg, ki hogyan néz ki, milyen érzelmeket mutatnak az arcok: pl. rémült, aggódó, meglepett, gondterhelt stb. Ügyesen felismerték mások érzelmeit. Innen már egy lépéssel eljutottunk az önismeretet fejlesztő feladathoz: Különféle állítások szerint kellett önvizsgálatot tartani: könnyen sértődnek –e meg, sérelmeiket őrzik –e, vagy éppen hamar túllépnek dolgokon? Figyelnek –e másokra, bele tudják képzelni magukat mások helyzetébe? Jutott már eszükbe bosszúállás, vagy éppen teljesen tehetetlennek látták helyzetüket? Meg kell-e bocsátani, vagy van, amit nem lehet? Csoportmunkában folytatódott az óra: Egy szituációt kellett értelmezni (baráti körből való kiközösítés, egy új gyerek miatt) A helyzetet vizsgáltuk a kiközösített tanuló és a baráti kör szempontjából is. Több tanuló fejezte ki nyitottságát a képzeletbeli konfliktus feloldására, a helyzet tisztázására és a megbocsátás lehetőségére. Ketten választották azt, hogy nem így gondolkodnának, egyikük szóba sem állna a haverokkal, a másik inkább letolná őket az elszenvedett sérelmek miatt. A baráti kör részéről többen próbálnák meg jóvá tenni a sértést, kedvességgel és gesztusokkal. Kevés gyerek vállalná fel a bocsánat kérését és őszinte megbánást. De jeleztem, saját véleményem szerint is, teljesen elfogadható, ha a kárt okozó cselekvés visszavonása párosul több olyan gesztussal, őszinte figyelmességgel, amely jelzi a sértett számára, hogy megpróbálom helyrehozni a dolgokat és mindenekfölött azt, hogy kapcsolatunk fontosabb számomra, mint hogy feltétlen igazam legyen. Szívmelengetőbb egy egyszeri bocsánattól. Van még lehetőségünk, ha nehezen jön szánkra a bocsánat: A humor sok élethelyzetben segít. Számtalan vicces vagy állatos kártya is segítheti a kezdeti nehézséget a párbeszéd kialakításában. (Már on-line képeslapokat is lehet küldeni.)
Egy történetet mondtam: Két ember gyalogolt a forró sivatagban, valamin összevitatkoztak ezért az egyik pofon vágta a másikat. Aki a pofont kapta a homokba írta, a barátom lekevert egyet. Találtak egy oázist. Bemnetek a kis tóba fürödni. A pofont adó fuldokolni kezdett, a másik a segítségére sietett. A pofont adó a kőbe véste: Ma a legjobb barátom megmentette az életem. Két mondatot kellett befejezi a történet tanulságát levonva: Ha valaki megbánt, a homokba írd, hogy … Ha jót tesz veled valaki azt vésd kőbe, hogy ….
Ezután egy PPT bemutatót tarottam a megbocsátásról. Mindannyian őrzünk megbocsátásra váró sérelmeket. A harag az a méreg azonban, amit mi nyelünk le, közben azt várjuk, hogy a másik majd megbűnhődik. (Persze a bűnös, gyakran nem is tud róla, milyen fájdalmat okozott nekünk, vagy nem tulajdonít neki jelentőséget.) A harag önvédelem, de a bent tartott harag már megkeseredés, mint ahogy Prof. dr. Bagdy Emőke egy videójában így mondja: „A szív nem bírja elhordozni a haragot.” „A test hordozza a lelkiállapotokat.” A harag, az ellenségesség és a düh fenntartása hatalmas tartalékokat emészt fel, így komoly megbetegedésekhez vezethet hosszú távon. Röviden, a fel nem dolgozott harag önpusztító, okozhat infarktust és daganatos megbetegedéseket, gyulladásokat is. Mások viselkedésére vagy történésekre gyakran nincs ráhatásunk. De képes vagyok befolyásolni, hogy mit teszek a sérelem elszenvedése után. A döntést érzelmileg nehezen hozom meg, ezért legyen racionális: Leteszem a terhet, saját érdekemben is. A bemutató fontos része a megbocsátás lépéseinek bemutatása volt: Először szembe kell nézzek érzelmeimmel, indulataimmal. Második lépésben: feladom a harcot és a miértek keresését. Megfogalmazom, hogy milyen szükségleteim voltak a helyzetben, és „meggyászolom” azokat. Elengedem az áldozati szerepemet, saját életért felelősséget vállaló emberként gondolok magamra: nem ez az esemény határozza meg azt, hogy ki vagyok, hogy milyen ember vagyok, és hogy milyen lesz a jövőm. Közben és mindig is megpróbálok váltani, saját nézőpontomon kívül próbálom megérteni mások szempontjait is. A megbocsátástól félünk, hiszen mintha elismerném, hogy rendben van, hogy ezt tették velem. A megbocsátás hosszú folyamat, talán végül mégsem sikerül megbocsátani. A megbocsátás, nem egyenlő a sértés tolerálásával, elfeledésével, sokkal inkább lemondás a bosszú jogáról. Dr. Buda László így fogalmaz: „Azokat az energiákat, amelyek le voltak kötve, a neheztelésre a haragra, régi történetek felelevenítésére és átélésére, azokat mind megkapja ajándékba, aki megbocsájt.”
Persze létezik olyan súlyú tett, amelyet nem lehet megbocsátani, elfeledni főleg. A megbocsátásnak ilyen módjára, csak kevesen képesek, ezért, nem kell hogy haragudjunk magunka, ha mégsem sikerül a megbékélés. Ezzel viszont élni nehéz, más segítségre is szükségünk lehet. (embertársaink támogatásának elfogadása vagy éppen a sorstársakkal való kapcsolat, mi is lehetünk mások segítői, ezáltal életünk új célt, értelmet kaphat)
Egy csónak képére ragasztottuk fel azokat a dolgainkat, amelyektől szívesen megszabadulnánk, közben Bagdi Bella Elengedlek című videóját vetítettem ki: A gyerekek, sok fájdalmas élethelyzettől szabadulnának: veszekedés, félreértés, mellőzöttség, csúfolódás, rossz döntés, kiszolgáltatottság, megalázottság vagy a bűntudat.
Gyakori helytelen attitűdöket írtuk át olyanokkal, amelyek békét hozhatnak a kapcsolatokban:
Ki nem állhatom, bármit tesz.- Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai.
Kritizálás.-Megértő szándék.
A saját érdekeim számítanak csak.- Mások helyzetének mérlegelése.
Mindig győztes legyek!-Tudni kell engedni is!
Levegőnek nézem!-Fenntartom a párbeszédet.
A bosszú hajt-Megbékélésre törekszem.
Felkapom a vizet-Átgondolom a helyzetet.
A foglalkozást a süni történet kiegészítésével zártam. A téli éjszakán összehúzódnak, mert fáznak, ezért távolodnak egymástól, de akkor újra dideregnek. Így mégis jobb az összehúzódás, hiszen nekünk is vannak tüskéink, amelyeket másoknak kell elviselniük. Ha mindenki igyekszik kezelni a konfliktusokat, empátiával közeledni embertársai felé, ugyanakkor képes az elengedésre, megbékélésre a tüskepárbajok nem lesznek végzetesek.