A Lakatlan sziget történetének megismerése után mondatokat fejeztünk be optimistán és pesszimistán. Majd az alagút színezése közben /páros munka!/ arról beszélgettünk, hogy mi lesz velünk 20 év múlva, ha kibújunk csigaházunkból, optimistán szemléljük a világot, lelkesen tanulunk és szembeszállunk a kihívásokkal.
A tablóra írták röviden, mit szeretnének elérni: „szakács leszek”, ” videós leszek”, ” lesz 4 gyermekem”, „úgy fogok dolgozni, mint apa”, ” szép házam lesz”…stb.

Az optimizmusról szóló boldogságórát egy kis ismétléssel kezdtük az 5. osztályban. A háláról való emlékeiket a hálakő felmutatásával csalogattam elő, és nagy örömömre jó néhányan szintén maguknál tartották a tőlem ajándékba kapott hálaköveket.
Meglepetés volt számomra, hogy az optimista – pesszimista kifejezések jelentését nem ismerték. Miután ezt tisztáztuk, kiderült, hogy többségük pesszimistának tartja magát. Igyekeztem úgy irányítani a beszélgetést, az óra menetét, hogy gondolkodásmódjuk pozitívan változzék.
Belehallgattunk Bagdi Bella dalába is.
Ezután „mikrofonos” interjúkat készítettem azokkal a gyerekekkel, akik el akarták mesélni a többieknek olyan élményeiket, amikor valami miatt nagyon izgultak, rosszra számítottak, de aztán kiderült, hogy aggodalmuk fölösleges volt, minden jól alakult. (A mikrofon valódi, de már nem működő eszköz volt, tulajdonképpen beszédfegyelmük javítása céljából vittem magammal, de nagyon motiválta őket a beszámolókra is.)
2 csapatot alkottunk és „nevetésversenyt” rendeztünk. A jövő hónapban ebből ismétlést szeretnének.
„Valóra vált álmok” címmel rajzot vagy fogalmazást kértem: „Milyen lesz az életed 20 év múlva, ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnéd?” – Kicsit szomorúan tapasztaltam, hogy a legtöbb munkában központi szerepe volt az anyagi javaknak, de azért közös élmények és a család is helyet kapott a megálmodott jövőben.
Végül megkapták az ajándékokat, melyeket „optimista karszalagoknak” neveztünk el. (Fotópapírra pozitív gondolatokat kifejező idézeteket nyomtattam, csíkokra vágtam, és kétoldalas ragasztóval a gyermekek csuklójára tettem.) Értelmeztük az idézeteket, majd bátorítottam őket saját optimista jelmondat kitalálására, amit legközelebb ők maguk írhatnak fel egy karszalagra.

Az októberi hónapban az optimizmussal foglalkozunk. Nagyon sok gyereknek, ha különböző feladatokat kell megoldania, akkor nagyon sokszor elmondja, hogy „én ezt nem tudom elvégezni”, „nem vagyok erre képes”, „vagy ő rossz, és emiatt nem kap jó jegyet”. Ez alkalommal osztályommal a relaxációs gyakorlat, éneklés után megbeszéltük, hogy mit is jelent az optimizmus, mi az ellentéte, hogyan gondolkodik az optimista és a pesszimista ember. Ezt követően a témával kapcsolatos idézetekről beszélgettünk páros munkában. Az óra további részében svéd bölcsességeket fejtettünk meg bizonyos kódok alapján, s következtetésként megfogalmaztuk, hogy nem mindegy, hogy milyen szemüvegen keresztül nézzük a világot. A tevékenységet relaxációs gyakorlattal fejeztük be, majd eltávozás előtt egymással szembefordulva (páronként, aki mellett éppen ültünk), búcsúzásképpen egy optimista gondolatot mondtunk egymásnak. Mosolyogva távoztunk mindnyájan az osztályteremből.

A csoporttal ebben a tanévben kezdtem a közös munkát. A gyerekek nagyon aktívak, mindenről van véleményük. Közösen beszélgettünk arról, hogy ki milyen élményeket élt át a nyáron, az elmúlt egy évben, és korábban is. A felelevenített élményeket két csoportba rendeztük (pozitív és negatív). A negatív élményeket megpróbálták átfogalmazni pozitívvá. Akinek nem sikerült, közösen segítettünk. A gyerekek megtanulták, hogy minden rosszban lehet jó. Megbeszéltük a körülöttünk élő emberekről mit gondolunk, boldogak-e és miért. Kialakult bennük, hogy mire van szükségünk most és mire lehet szükségünk később a boldog élethez. Ezután megkértem a gyerekeket, hogy gondolják végig nekik mire lesz szükségük ahhoz, hogy majdan boldog emberek legyenek. Itt kérdezgettek, hogy a családdal, munkával vagy mással kapcsolatos legyen. Szándékosan úgy válaszoltam, hogy ne befolyásoljam őket, saját maguk jussanak el odáig, hogy nekik mi lesz majd fonos, milyen életet szeretnének élni. A rajzokból elkezdtük a tablót összeállítani. ekkor felcsillant a szemük, hogy nekik már most lesz tablójuk, nem kell nyolcadikig várni. Innen jött az újabb ötletük, hogy a rajzaik mellé tegyük fel a fotóikat is. A folyosón lévő tablókon látták, hogy vannak rajtuk idézetek. Végül azzal az ötlettel áltak elő, hogy ha már úgyis azt rajzolták meg, mi lesz velük húsz év múlva, akkor a hasonló dalból legyen egy idézet is. Ezt a dalt már a ballagásokon többször hallották. Nagyon örültek az összeállított tablónak, büszkén mutatták a barátaiknak, szüleiknek.