A „tök-ügyes” projekthét keretében járműveket faragtunk tökökből. E járművek főszereplésével egy mese készült, amelyet eldramatizáltunk. A közös játék és tevékenység során felfedezték a gyermekek a szereplők optimizmusát, hogy nincsen korlát, amely megakadályoz a célok elérésében. Nagyon jól érezték magukat a gyermekek, hogy azzal játszhattak, amit ők maguk készítettek.

A nagy kirándulás
Egyszer régen, nagyon régen, kis tanyának egy szegletében volt három jó barát. Egy autó, egy traktor, és egy öreg repülőgép.
Az autó és a traktor minden nap tevékenykedett, csak a repülőgép álldogált már régóta egyhelyben.
Belepte őt már a por is, kikezdte a rozsda, nagyon megöregedett, ezért már nem törődtek vele.
A gazda az autót bevásárlásra használta, a traktor meg a földeken segített neki.
Szegény repülőgép nap, mint nap fájó szívvel nézett a levegőbe emelkedett társai után, s ezt mondta:
– De jó lenne még egyszer repülni egyet!- gondolt egyet és megrázkódott.
– Érzem, hogy maradt még üzemanyag a tartályaimban.
Ettől a felfedezéstől remek kedve kerekedett, de annyira hogy vezetékeiben bizseregni kezdett az áram, s máris erre gondolt:
– Megpróbálom mit még soha. Repülök egyet egyedül, pilóta nélkül!
Az ötlettől szinte megtáltoskodott, dübörögni kezdtek a motorjai és nyikorogva nekivágott a kifutópálya felé. Az autó és a traktor nagyon féltették barátjukat. Az autó így kiáltott:
– Ne csacsiskodj, le fogsz zuhanni! Rég nem repültél már!
De a repülőgép nem figyelt rá. Boldogan futott végig a pályán, míg a szárnya alá nem kapott a szél.
A traktor is féltve kiáltott utána:
– Gyere vissza, le fogsz zuhanni! Nagyon féltünk, hogy valami bajod lesz!
– Ne féltsetek, induljatok inkább ti is útnak! – szólt a repülőgép.
De ők nem mozdultak, csak hitetlenkedve néztek a repülő után.
Ahogy repült, lenézett a táj sokszínű foltjaira, a csilingelő villamosra, buszokra, nézte a munkára siető embereket. Boldogan figyelte a mezők sárga, barna, zöld foltjait, a fénylő csillogó patakokat.
– Úgy örülök, hogy repülhetek!
Vidáman kerülgette a hegycsúcsokat, s közben megpillantott odalenn egy hatalmas sík rétet, ahol gyönyörű virágok és rikítóan zöld fű nőtt. Az öreg repülő ezt mondta magának
– Itt ez a gyönyörű rét , egy kicsit leereszkedem megpihenni.
Aztán nem akaródzott nekilendülni többé, mert nagyon jól érezte itt magát.
Talán már egy hét is eltelt, amikor a tanyán így szólt a traktor:
– Menjünk, látogassuk meg a barátunkat!
– Lepjük meg őt! – mondta az autó.
Úgy is lett! Felkerekedtek és addig nem álltak meg, amíg meg nem találták a repülőgépet. Mentek mendegéltek, egyszer csak meglátták ők is a gyönyörű füves rétet, és oda mentek.
– Nagyon boldogak vagyunk, hogy újra együtt vagyunk!
Aztán egy nagy csapat gyerek jött arra csodálkozva, szaladgáltak a gépek között és találgatták, hogyan kerülhettek oda. A gyerekek aztán rendszeresen meg látogatták őket, szerszámokat is hoztak és az öreg repülőgépet tisztogatták, kicsinosították. Ő pedig hálából mesélt arról az időkről, amikor még rendszeresen felszállt, hogy megrepülje a föld sokféle szépséget sejtő tájait.
És máig is élnek békében, boldogságban, barátságban.

Projekthét keretein belül egy másik téma kapcsán sikerült a gyermekekkel megéreztetni a derülátó gondolkodást az optimizmust. A héten több napon keresztül igyekeztem megismertetetni a gyerekeket a Sérült ( mozgás- , látás-, hallás-, értelemi- sérült) emberek világával, képekkel, mesékkel, eszközökkel , játékokkal, próbáltam érzékenyíteni őket a témához. Érzékszerveik, testrészeik kizárásával segítettem beleélésüket, érzékelő játékokkal és drámajátékokkal „MÁS „ emberek helyzetének megtapasztalásába, mindennapi nehézségeik megélésébe. Szituációs játék keretein belül, adott helyzetben el kellett gondolkodniuk, hogyan oldható meg a probléma, ami a mindennapokban nekik nem okoz gondot, de egy fogyatékkal élőnek igen. pl.:( Kezüket eltüntetve a pólóik alá rejtve, ülhettek asztalhoz, ehettek gyümölcsöt, majd felöltözni is így kellett egy kezüket használva, és segítséget is csak egykezű társaiktól kérhettek. Kipróbáltuk a lábnélküli közlekedést, a segítő eszközöket, botokat, mankókat, a lábnélküli labdázást, törökülésbe zsákba ültettük őket és csak a kezüket használva közlekedhettek és dobhatták a labdát.
Láthattak képeken, filmeken olyan mozgássérült embereket, akik sikereket értek el a sportban, művészetekben. A lábbal festés megosztotta a csapatot akadtak, akik szívesen részt vettek , élvezték, de volt önbizalom hiányos gyermek, aki sok bíztatást igényelt, hogy megpróbálja. Az egyik csoporttársa odaszólt. „ Láttad mások betegen milyen szép festményeket készítettek, neked is menni fog egy Őszi fa festése. Ahogy a kislány elkezdett festeni, és mi felnőttek dicsértük a gyerekek is bíztatni kezdték: „ Látod ügyes vagy!”, a kislány kicsit húzódozva ült le festeni, de igen jó kedvűen állt fel és egy szép őszi képet készített, és közben az is kiderült , hogy lábujjai között tudja az ecsetet váltani, átadni, mikor dicsértük, nevetett ezt még ő sem tudta magáról.
A többi napon is hasonló érzékenyítést követően kaptak feladatot. A gyerekekkel mindig beléptünk- és kiléptünk a sérültek világába, varázsszőnyegen utaztunk el és jöttünk vissza vagy rövid mondókát kopogva, és tapsolva vettük fel majd hagytuk el a szerepet, vagy kellékeket (szemtakarót) használva változtunk át.
A hallássérült napon mímes improvizatív helyzetgyakorlatokat játszottunk. Elsajátítottak egy-egy kézjelet, a jobb kommunikáció érdekében, mert beszéd nélkül kellett kommunikálniuk, megértetni magukat egymással és a felnőttekkel.
Szemüket letakarva tájékozódtak, a látássérült napon, felismerték közben, hogy milyen fontos a hallásuk, a tapintásuk, ilyen helyzetben. Átélték eleinte mennyire félve közlekedtek, de amikor megszokták bátrabban mentek.
Az indító és levezető körbeszélgetések során a hét elején még akadtak, akik negatív jelzőkkel is illették a sérülteket, grimaszokat vágtak egy-egy kép kapcsán, félelmüket, a szomorúságot, a sajnálatot, az együttérzést fogalmazták , meg, „ Szegények!” „De rossz nekik!”, „Jujj az úgy nehéz lehet!”, majd folyamatosan változtak a segítségnyújtást, lehetőségeiről beszéltek és hogy milyen ügyesek is tudnak lenni. Elmesélték saját élményüket : „Szebb fát festettem lábbal mint kézzel!” , „Rájöttem a betolt széket, hogyan tudom kéz nélkül kihúzni.” A szülőket előzetesen tájékoztattam a témáról, örömmel fogadták, segítették, támogatták munkámat. A hét során többször mesélték, hogy a gyermekek milyen élményekkel tértek haza és nekik is mennyi mindent el kellett játszani ki kellett próbálni otthon. Akadtak gyerekek akik igen felkészültek voltak egyes témákban.
A sok megtapasztalás során megérezték, hogy megfelelő hozzáállással a látszólag tehetetlen helyzetben hogyan tudnak változtatni, célt lehet érni!

A hónap témájával az optimizmus gyakorlásával egész hónapon keresztül foglalkoztunk. Sajnos a mai gyerekek már az óvodában is gondokkal küzdenek, önbizalom hiányban szenvednek. Sok bátorításra, biztatásra, és igen pozitív gondolkodásra van szükségük, amelyre a „Boldogságóra program” sok lehetőséget nyújt. A foglalkozások keretén belül igyekeztem a gyerekek előtt megvilágítani magának az optimizmus szónak a jelentését, amely nemcsak arról szól, hogy örülünk a jelennek és a múltnak, hanem arról is, hogy milyen jövőt vetítünk magunk elé. A hónap témájával kapcsolatban foglalkoztunk az önbecsüléssel, önértékeléssel. Mesével, beszélgetéssel, dicsérettel fejlesztem a gyermekek önbecsülését, önbizalmát. Meseválasztásom ezúttal Beck Andrea Carola, az undok tündér meséje lett, amely az önbizalomról, önbecsülésről szól. Minden foglalkozás alkalmával erősítem a pozitív gondolkodásra való hajlamot, vagyis az optimista szemléletmódot. Aminek nagyon örültem, hogy a hónap vége felé a gyerekek pozitívan látták a jövőjüket, ami rajzaikon is tükröződött. Szerencsés embernek tartom magam, szeretem azt amit csinálok, és ezt az érzést próbálom a gyereknek is átadni.

Állatok világnapján az állatok védelméröl beszélgettünk. Egy kisgyerek a beteg állatok gyógyulását, gyógyítását is fontosnak tartotta és erröl szeretett volna még többet megtudni. Új ismereteteket sajátíthattak el, hiszen mindenki mondott valamit az állatorvos tevékenységéről. Az egyik kislány lerajzolt egy állatmenhelyet, ahol már az állatok meggyógyultak. Ha betegek vagyunk, ha az állatok betegek, mindig reménykednünk kell a gyógyulásban. Legyünk optimisták!

Egy októberi délelőtt, kihasználva az ősz adta szikrázó napsütést, túracipőt húztunk és elindultunk a csoporttal a településünk határába. A szabadság szele megszédített minket. Örömünkben énekeltünk, futóversenyt rendeztünk. A közelben éppen őszi munkálatok folytak a földeken, ahol különböző mezőgazdasági munkagépek dolgoztak, köztük egy kombájn is, aki éppen kukoricát aratott. Ámultan néztük nagyságát, és erejét. Ekkor szólalt meg Rajmi, hogy ő traktoros szeretne lenni. Innen indult a beszélgetésünk, ha megnövök, mi leszek…
Noel: Rendőr leszek. Azt még nem tudom hol fogok lakni…
Amira: Józsihoz fogok járni dolgozni. Mosni fogok ruhákat.
Rajmi: Traktorvezető meg kombi (kombájn) vezető. Az apukám dolgozójába fogok járni. Sármelléken fogok lakni…
Pepe: Tűzoltó leszek…
Lili: Nagy óvodás leszek…
Szebi: Etetem a kiscsirkéket, és kiengedem a kakasokat. Hosszú és nagy munkahelyem lesz. Számítógépezek, vezetek, nézem a gyerekeket (testvéreimet).
Bence: Még nem tudom mit fogok dolgozni. Anyával szeretnék együtt élni.
Léna: Pakolni fogok…
Bence: Tűzoltó leszek. Otthon, Sármelléken apával fogok lakni.
Mira: Mókázni fogok a játszótéren.
Lilla: Repülővezető leszek. Zalaegerszegen fogok lakni, és csinálom a dolgomat.
Bogi: Dínó kereső leszek. Állatok között fogok élni. Apa lesz a férjem, és anya a gyerekem.
Ádám: Sztárfocista leszek, hogy többet tudjak focizni, mint most. Más országban fogok lakni (Németországban). Lesz feleségem, gyerekem. Ádám neve lesz, kislányom nevét nem tudom. Lesz kutyám.
Bella: Szeretnék állatorvos lenni és szalagtáncos, szalag van a kezében, és úgy táncolni. Szeretnék, nem kettő-három, egy gyereket, mindkettő jó, de remélem fiú lesz és Bencének fogom nevezni.
Jázmin: Fogtündér és krokodil. Óvó néni akarok lenni.
Máté: Szerelni fogok, mint apa és együtt dolgozunk.

A kirándulásunkat boldog, felhőtlen pillanatok jellemezték, optimista gondolatokkal tarkítva a jelent, és a jövőt, tértünk vissza óvodánkba.