Az első osztályban a tanító néni arról mesélt, hogy az élet tele van apró örömökkel – csak észre kell vennünk őket. Egy mosoly, egy darab csoki, egy simogatás, egy mély levegő, vagy csak az, ha figyeljük, ahogy süt be a nap az ablakon.
Hogy jobban megértsék a gyerekek, a tanító néni kitalálta, hogy készítsünk saját homokórát, amivel mérni tudjuk ezeket a boldog pillanatokat. Először megnéztük, hogyan működik egy igazi homokóra. Ezután üres kis műanyag flakonokat, papírtölcsért, ragasztószalagot és színes dekorokat kaptunk, és párokban vagy egyedül elkészítettük a saját egyperces örömhomokóránkat.
Homok helyett finom szemcsés sót vagy színes cukrot használtunk, amit lassan csorgattunk át a palackok között. A tanító néni segített lemérni, mikor pontosan egy perc, és úgy állítottuk be a homokóránkat.
Amikor mindenki elkészült, elkezdődött az „egy perc öröm” játék. A tanító néni elindította a saját homokóráját, és kérte, hogy csináljanak valamit, amitől boldognak érzik magukat, amíg le nem pereg az idő. Volt, aki énekelt, más rajzolt, egy kislány csak csendben simogatta a kabaláját, valaki pedig felnézett az ablakon át az égre és elmerült a gondolataiban.
Ezután megbeszéltük, mit éreztünk. Meglepő volt, hogy egy perc is elég lehet arra, hogy megálljunk, megnyugodjunk és jól érezzük magunkat. A tanító néni azt mondta: ha néha feszültek vagyunk, szomorúak vagy elfáradunk, elég, ha elővesszük a saját homokóránkat, és egy percig valami jót csinálunk – ez segít.
Ez a nap megtanított minket arra, hogy nem csak a nagy dolgok számítanak – egy apró perc öröm is lehet csoda.