Boldogságóra Program

A szekrényen túl (2. rész)
A rendes, víz anyagú folyóban strandolók pancsoltak, a csokiból meg ittak. Volt ott mindenféle élőlény, csak emberek nem: beszélő állatok, kölyök sárkányok a hatalmas anyjukkal, élő fák, faunok, kentaurok, tündérek, manók, koboldok, sellők, elfek, ogrék, óriások és griffmadarak is. Biztosan abban a városban laknak, ami ott látszik a távolban. Hátrafordultam, majd amikor újra vissza, egy mágus állt előttem.
– Jó napot! Ön Gandalf? – kérdeztem csodálattal a hangomban.
– Nem, nem! Én Görnhand vagyok. Gandalf a bátyám – morogta – De miért kérdezi ezt mindenki?
– Mert nagyon hasonlítanak egymásra!
– Biztos, hogy nem – jelentette ki határozottan – hiszen én egy igazi zseni vagyok, ő pedig olyan eszetlen, amilyennel még nem találkoztam!
– Öhm… lehet, de akkor Gandalf mégis miért kapott szerepet A Gyűrűk Urában és A hobbitban? – kérdeztem mosolyogva.
– Hát, mert… mert… akkor engem nem ismertek! – mondta végül – Biztos inkább engem választottak volna akkor, ha ismernek. Sós mogyorót? – nyújtotta felém a tenyerét.
– Köszönöm – biccentettem, és némi habozás után elvettem pár szemet, és a zsebembe süllyesztettem.
– Jé, te ember vagy! – vette észre.
– Te is.
– Jó, de én nem olyan igazi, mert van varázserőm. Illetve varázspálcám. Akkor biztos nem ide valósi vagy, mert itt nem élnek emberek. Körbe- vezesselek Mirákulumban?
– Azt sem tudom, hogy az micsoda.
– Hát ez a birodalom! Nagyon kicsi, mint egy város, de szép és varázslatos.
– Hát jó, köszönöm. Tényleg, még be sem mutatkoztam! Nóri a nevem.
– Én pedig már elmondtam, hogy Görnhandnak hívnak. Na, akkor indulás!
Görnhanddal (akit Handynak is lehet szólítani) visszamentünk Unifalvára, az egyszarvúkhoz. Kiderült az unikornis szóról elnevezve ez a falu neve. Érkezésünkre mindenki elbújt. Handy elmondta, az egyszarvúak mindenkitől félnek, kivéve a pegazusoktól. Rájuk szinte istenként tekintenek.
Visszafelé szedtünk vattacukrot a fákról, beszélgettünk az én világomról, Mirákulum múltjáról és ittunk a csoki folyóból.
– Gyere, most menjünk a városba! – mondta.
– Jó, de nekem nemsokára valahogyan haza kéne jutnom.
– Itt nem telik az idő. Úgy értem, mikor hazamész, olyan lesz, mintha el sem mentél volna. Hisz ott órák, napok, akár egy évezred eltelhet, míg itt egy másodpercnek sincs vége.
– Tényleg? De jó! Csak már szeretnék otthon lenni, hogy a szüleimnek elmondhassam mindezt. Visszajöhetek egyszer?
– Én nem tudom, de Magdolna, a boszorkány biztos tudja. Ő a királynő és tőle vettem a varázspálcám – puszilja meg a hosszú pálcát.
– A nagymamámat is Magdolnának hívják.
– Csak véletlen egybeesés – legyint – de most már induljunk!
Beültünk egy hintóba (ami mellesleg kocsis nélkül volt), így gyorsan meg is érkeztünk a banya házához. Fekete és lila volt a fal, a kerítés és a seprű alakú Porschéje is. Az ajtó felett sűrű pókháló lógott. A teraszon lévő székekben patkányok tanyáztak, köztük békésen fekete macskák heverésztek. Mindent vékony por réteg fedett be.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és kilépett rajta…
– Magdi mama? – esett le az állam.
– Á, tudtam, ha elküldöm a szekrényt, akkor sikerül átjutnod Mirákulumba! Okos az én unokám! – ölel át, de én nem tudok mit reagálni, mert még mindig a csodálkozás köt le – Kissé meg vagy döbbenve, igazam van?

Készítette: Erdős Nóra
Ráckevei Árpád Fejedelem Általános Iskola 5. b

Képek