Történet - A tizedik próbatétel - Boldogságóra Program

A szekrényen túl (1. rész)

„Hű, de szép az új házunk!” – gondoltam magamban.
Most költöztünk be, és már sikerült berendezkednem. Az ágyamon ülve gondolkoztam a jövőmön, vajon mi lesz itt velem, mikor apu bekiáltott:
– Kicsim, pakold el a sarokból a táskákat, mert oda fogom tolni a ruhásszekrényt!
– Milyen szekrényt? – kérdeztem vissza, mert csak egy fehér, nem régen kapott szekrényem volt, de az már ott volt a helyén.
– Most hoztam a mamától, azt üzeni, neki már nincs rá szüksége.
Összeráncolt szemöldökkel töprengtem, vajon miről van szó, mikor meghallottam valami borzalmas nyikorgást az ajtóm felől. A szekrény volt az.
– Várj apa, segítek! – pattantam fel.
Végül már csak az ajtót tudtam kinyitni, mert a szekrény alján egy kerék volt, így könnyen be lehetett tolni. 5 másodperc múlva már a sarokban állt. Apa kiment, és ott hagyott.
Rögtön felismertem a szekrényt. A mama padlásán találtam egyszer. Volt benne valami varázslatos… Megpróbálom leírni, hogyan nézett ki. Az egész fa volt. A tetején kicsi, rövid, kacskaringós furcsaság volt. Alul pici gömbök, de a belseje volt a legérdekesebb. Két ajtaja volt, egyiken egy szép egyszarvú, másikon egy tündérlány, és mind a kettő ábra belülről. Kitártam a szekrényajtót, hogy újra megnézhessem. Semmit sem változott. Végighúztam rajta a kezemet, és észrevettem néhány bemélyedést. Betűk voltak, de olyan kicsik, hogy alig láttam. Megpró-
báltam elolvasni.
– Mirá…- kezdtem. Ez volt írva a tündéres ajtóra
– …kulum – volt írva az egyszarvúsra – Mirákulum? Ez meg mi?
Értetlenkedtem. Ám ahogy kimondtam a furcsa feliratot, valami nagyon ijesztő történt. Megjelent egy lila alap, azon pedig egy rózsaszín, csigaszerű ábra. Ez folyamatosan forgott, és úgy nézett ki, mint a hipnotizálás. Sikítva hátrahőköltem, de abban a pillanatban beszippantott.
* * *
Talán több órán át is feküdhettem azon a helyen, ahová jutottam. Amikor kinyitottam a szemem egy végtelenségig nyúló mezőn hevertem. Nagyon szép zöld fű, pipacs, pitypang és százszorszép nyílt. Az ég kék volt és sütött a nap. Jó illat volt, olyan mint egy süteményé. Elindultam körülnézni, de nem mentem messzire, mert rögtön megláttam egy táblát. Az a szó volt ráírva, amitől elteleportáltam: Mirákulum. Azt gondoltam valami városnév, így elindultam a tábla mellett. Messziről láttam már a falut, ami nagyon kicsi volt, mégis olyan hangos és népes, hogy meg lehetett süketülni a nagy lármában.
Ekkor hangokat hallottam egy ház felől.
– Ú, itt van megérkezett!
– Azta, ti is látjátok?
– De menő!
Azon gondolkoztam, vajon engem várnak-e így. Megkerültem a házat, hogy megkérdezhessem tőlük, mi ez a hely, és pontosan hol vagyok.
– Elnézést, megkérdezhetem, hogy…
Ám abban a pillanatban elállt a szavam. Ugyanis éppen EGYSZARVÚAKHOZ beszéltem! Kb. húszan voltak, mind lányok, és egy pegazust álltak körül, aki valami sztár lehetett, mert sokan akartak fényképet és riportot készíteni vele.
– Ááá! – sikítottam mikor végre megjött a hangom.
– Ááá! – sikítottak ők is, és szétfutottak.
– Ne menjetek el! – kértem őket, mert már kezdett elmúlni félelmem.
De az egyszarvúak csak nem jöttek elő, így mentem tovább. Elhatároztam, most már semmin nem lepődöm meg, hiszen ha egyszarvúak is élnek itt, miért ne lehetne más, varázslatos lény is. Kiértem a faluból, de csak egyszarvúakkal találkoztam. Ahogy meg akartam szólítani őket, elmenekültek. Féltek tőlem.
A faluból kiérve egy útra kerültem, ami egy… vattacukorfa erdőbe vezetett. Furcsa, de mivel felkészültem már az ilyesmikre, nem ért meglepetés. Kiérve az erdőből egy hegyhez értem, amin egy csoki és egy rendes folyó volt párhuzamosan, amik végül vízesésként leömlöttek a hegyről. Előttem folytak tovább nem messze. A két folyó egymástól mindössze néhány méterre volt.