Boldogságóra Program

Az utolsó boldogságóránk egy visszatekintésnek és összefoglalásnak tekinthető, amiben már előkészítettem az évzárói ajándékot nekik és egymásnak.
Én most nem csak arról írok, ami ezen az órán történt, hanem szeretném a saját megéléseimet, nehézségeimet is megemlíteni ebben a kis összefoglalóban, egyfajta önreflexióként.
Először mindenki elmondta, hogy mi tetszett neki a legjobban.
Népszerű volt az apró örömök, a titkos barát projekt, a testmozgás, és a társas kapcsolatok ápolása. Néhányan a megbocsátást említették. Piros kartonból szíveket vágtunk ki, és azt kértem tőlük, hogy ezeket, amiket elsoroltak, csak címszavakban írják le erre a szívre, majd ezeket a szíveket később kiraktuk az iskola közös Boldogságfalára. Majd mivel 4-esek vagyunk, és eljött a búcsú, kértem őket, hogy mindenki mindenkiről írjon egy jó tulajdonságot és egy kedves vagy vicces emléket. (Ez lett az ajándékuk, én ezt személyenként összerendeztem, és leírtam mindenkinek egy oldalra, hogy az osztály többi tagja mit gondol róla… a kapcsolatok ápolása jegyében, és év végén megkapták.)
Az év során többek között saját szerepköreimmel kapcsolatosan merültek fel kérdéseim. Hiszen én a tanítójuk és az osztályfőnökük vagyok. Ebben a minőségemben a tanulmányaikban mindig én mondom meg, hogy melyik válasz helyes, melyik nem, tehát értékelem őket, mert ez a feladatom. A viselkedésben is értékelnem kell, hiszen osztályozva van havonta a magatartás és szorgalom. Bár ők magukat osztályozták mindig, de végül nekem kell mégiscsak beírni a jegyet.
A boldogságórákon úgy gondolom, más a működés. Itt gyakorlatilag csoportterápia jellegű foglalkozás van. Nincsenek értékelések. Fontos, hogy a saját véleményüket fejtsék ki ahelyett, hogy azt mondanák, ami szerintük az osztályfőnöküknek (nekem) tetszene, mert ha nem, akkor nem működik. A terápia lényege az őszinteség. És bár szerintem, vagyis azt gondolom, hogy mindig is kifejezhették a véleményüket szabadon felém, és lehettek velem őszinték, mégis időnként felmerült bennem, hogy nem „belülről” jött-e egy-egy vélemény. Mert a személy (én) ugyanaz. Hiába nincsenek elvárások, itt is ügyesen akarnak válaszolni. Boldogság óra van, akkor ott annak az elvárásnak kell megfelelni, nem? Vagyis boldognak kell lenni.
Ezen felül a másik, ami zavart, hogy a program során mindig volt egy-két kisgyerek, aki egyáltalán nem, vagy alig vett részt az adott beszélgetésben. Sőt. Van egy kislány, aki egyikben sem.
(Azt gondoltam, a két problémám lehet, hogy összefügg. Biztosan nekem is változnom kell.)
Az utolsó óránkon felvetettem a gyerekeknek ezeket a dolgokat. Most nem írom le részletesen, inkább kiragadva a lényeget.
Pl.: a hála gyakorlása. Megkérdeztem, hogy van-e valaki közülük, aki ennél a témánál dacos lett. Rossz kedve lett, esetleg dühöt érzett, amikor mások kifejezték a hálájukat. Többen feltették a kezüket.
Elkezdtünk erről beszélgetni. Elmondtam nekik, hogy ez nem baj. Ettől nem kevesebbek azoknál, akik képesek a hálára. A hála egy érzés, és ha nem tudják ezt érezni, nem lehet erőltetni. (Tudom, hogy többen közülük diszfunkcionális családi háttérből jöttek.) Úgy magyaráztam nekik, hogy aki nagyon szomorú, és hosszú ideje, annak nehéz hálát érezni, de ettől ő nem rossz, nincs vele semmi baj. Erre az egyik kisfiú említette a depressziót, és el is mondta mit jelent. Olyan részletesen, hogy szinte biztos, hogy a saját közeli környezetében találkozott vele. Felvetettem nekik, hogy mi lenne, ha nem azt mondanánk, hogy hálás vagyok, hanem azt, hogy: Jólesik, amikor…, vagy: megnyugszom, ha….., El tudom engedni magam, ha…
Elkezdték keresni ezeket a tapasztalatokat és erre már egy kivételével tudtak is reflektálni.
Egy másik téma, ha valakinek szinte csak a rossz emlékek maradnak meg. Három ilyen kisgyerek van. Egy jó emlék sem jut eszébe, de még az óvodai rossz történésekre is emlékszik. Megkérdeztem, hogy nem lehetséges-e, hogy a megbocsátással van probléma? Hát ők nem tudnak megbocsátani, és azok, akik ezt okozták, megérdemlik a haragjukat. Vagyis nem érdemlik meg, hogy megbocsájtsanak nekik. Elővettük újra a megbocsátás témakörét. Amit akkor megbeszéltünk. Kinek árt a legtöbbet a harag, mi van a bosszúval? Elmondtam nekik, hogy a megbocsátás egy hosszú folyamat, és szintén egy érzés, amit nem lehet erőltetni, de lehet rajta dolgozni.
Kérdeztem tőlük, hogy ki bántott meg valakit életében. Sokan feltették a kezüket, de voltak, akik nem, ők hárman sem. Rákérdeztem, hogy soha nem volt rátok mérges az anyukátok? Vagy valaki más felnőtt? Láttam a szemükben a felismerést, és persze, de, ezzel együtt emelték is a kezüket. Szeretnétek, ha még mindig haragudnának rátok? Persze, hogy nem.
Nem szeretném, ha túl hosszúra nyúlna a beszámolóm, így sem rövid. A lényeg, hogy a beszélgetésünk során megállapítottuk, hogy nincs semmi baj azzal, ha nem azt érzik, amit a többiek, hogy a boldogság nem egy állandó állapot, van, amikor pont boldogtalannak érezzük magunkat, de az a fontos, hogy miután kiszomorkodtunk magunkat (mert ez is fontos, hogy megéljük a szomorúságot is), keressük meg azokat a dolgokat, amiket felírtunk a szívre, és mindazt is, ami nem fért rá, de erőt tudunk meríteni belőle, vigaszt találunk benne, megnyugszunk tőle. Az igazi szívünkbe amúgy is belefér. Építsünk stratégiát arra a problémára, hogy hogyan tudunk a szomorúságból újra derűs, boldog állapotba kerülni! Akár a megbocsátásra, mint célkitűzésre.
Sajnos a fényképekről a végére teljesen elfeledkeztem. Így csak a foglalkozás elejéről van.

Képek