Boldogságóra Program

A boldogságóránk előtt reggel minden gyermek egy kődarabot kapott, amelyet két órán keresztül mindenhová magával kellett vinnie. Nem mondtam el nekik, hogy miért, csupán azt hogy ezzel dolgunk lesz majd a 3. órában. Volt aki élt a passz lehetőségével, de a tanulók többsége kíváncsian vágott a feladatba. Az óránkat a jól megszokott relaxációs zenével és egy nyújtó lazító relaxációval kezdtük. Természetesen jöttek a kérdések, hogy „De hát miért kell a követ fogni?” Beszélgettünk az érzéseikkel, érzeteikkel ezzel kapcsolatban….Elmondták, hogy „kényelmetlen, zavaró, szabadultak volna tőle”…. Ennek kapcsán felolvastam néhány idézetet a megbocsátásról, majd körben ülve beszélgettünk a témáról. Szinte mindenkinek az életében volt már olyan, hogy bocsánatot kellett kérnie és bocsánatot kellett adnia. Megbeszéltük, hogy melyik a nehezebb…megbocsátani vagy bocsánatot kérni? Megkérdeztem, hogy van-e olyan tanuló, aki jelen pillanatban azt érzi, hogy haragszik, csalódott bárkire….Az állami gondozásban élő tanulóim közül ketten is megnyíltak a csoportnak…Elmondásuk szerint haragszanak a szüleikre, mert nem keresik őket. Az ilyen pillanatok rendkívül szívfájdítóak számomra, mert látom, hogy mennyire megsínylik a szülők hiányát. Hagytam hogy beszéljenek, hogy kibeszéljék a sérelmeiket…Most kapott szerepet a kő….elmondtam nekik, hogy képzeljék ebbe a kőbe a sérelmüket, fájdalmukat és csalódottságukat….Majd kimentünk az iskola parkjába és eldobtuk a köveket.
Úgy érzem, hogy olyan téma került középpontba, amivel még feladatunk van. Mindenképpen eredménynek érzem, hogy az óra után, a két érintett tanulóm, szünetben is szerette volna folytatni a beszélgetést négyszemközt, megpróbálták szerepcsere játékkal beleélni magukat a szüleik helyzetébe. Egy óra nem volt elég a sebek begyógyítására, de úgy gondolom, hogy jó irányban indultunk el. Folytatjuk az utunkat. 🙂

Képek