– Az első foglalkozáson Boldogság fát készítettünk. A gyerekek egy fehér lapon körberajzolták a tenyerüket, és az ujjaikba, tenyerükbe a barátságra jellemző dolgokat, a barátokra jellemző tulajdonságokat gyűjtötték össze, és írták be. Ezekből a tenyérlenyomatokból lett a fa lombkoronája, amit fehéren hagytunk, jelképezve a közelgő telet.
– A második órában az alábbi szókártyákból 2-2 db-ot osztottam ki az osztályban, így véletlenszerűen párok alakultak, akiknek szoborjátékkal meg kellett jeleníteni a szókártyájukon álló szituációt. Mivel páratlanul voltak a gyerekek, én is szerepbe kerültem. A gyerekek nagyon ügyesen megragadták a lényeget, és a fényképeken is látható barátság fa előtt megalkották szobraikat. A feladat megoldása közben nem foglalkoztak azzal, hogy ki kivel került párba. Nem volt probléma, ha fiú-lánnyal, vagy éppen nem a legkedvesebb osztálytársával kellett a kimerevített képen dolgoznia. Mindenki lelkesen igyekezett szerepét eljátszani.
• szeretet
• haragban vagyunk
• kibékültünk
• számíthatsz rám
• gondoskodás
• köszönöm
• összetartozunk
– A harmadik órán a tanítványaim a hónap dala hallgatása közben készítették el a fotóalbumhoz a „fényképeket”, amit egy-egy tortacsipke „képkeret” közepére ragasztottak fel. Paravánunkhoz kihozva, feltűzés közben mondták el, kit „fényképeztek” le, milyen érzelmek kapcsolják össze őket. A képeken barátok, testvérek szülők mellett aranyos kutyák és cicák is szerepelnek. A szeretet emlékképei, mint a hópihék, és a barátság fa fehér lombjával egyben az osztályunk téli dekorációja lett.

A társas kapcsolatok hónapjában a Fotóalbum elkészítése mellett döntöttünk. Az ujjainkra szedett barátaink, tulajdonságaik minden napunkat elkísérték. Együtt játszottunk , beszélgettünk, kiálltunk egymásért…. sorolhatnám a gyermekek által összeszedett, kigondolt legfontosabb kapcsolati jellemzőket.
Azt, hogy milyen boldogok vagyunk jól hallhatták a szomszéd termekben tanuló társaink, a hónap dala éneklése közben. Minden szomorúságunk elpárolgott, mikor egyik kis társunk a „Szép napot” kissé szabadon értelmezve „Szép vagyok” felkiáltással helyettesítette. És valóban szép, gyönyörű, angyali volt mindenki!

A IV. C. osztály tanulói rajzokat készítettek, ki hogyan képzelte el a társas kapcsolatokat.

Egymásnak segítve, hasznos dolgot készítettünk együtt. Egy környezetbarát bevásárlótáskát. A közös munkával, még jobban szorosabbá fűződtek a barátságok.

November: A társas kapcsolatok ápolása
A hónap dala nagyon tetszett a csoportnak, nagyon szívesen énekelték. A társas kapcsolatok közül –életkorukból adódóan- jelenleg a kortársak véleménye, a kortárs csoportokhoz tartozás, a baráti kapcsolatok a legfontosabbak számukra. Elsőként éppen ezért a Barátságötös feladatot készítettük el. Összegyűjtöttük közösen, hogy mitől működik jól egy barátság. A szeretet, bizalom, elfogadás, titoktartás, összetartás, segítség, megértés, biztatás, kedvesség, béke, védelem, becsület, őszinteség, támasznyújtás fogalmak kerültek elő. Átbeszélgettük, hogy melyik mit is jelent, miért is fontos. Majd körberajzolták saját kezüket, és az ujjakba írták be, hogy számukra melyek a legfontosabbak. A következő feladatunk a fotóalbum elkészítése volt. Megbeszéltük, hogy mindenkinek van otthon családi fotóalbuma, aki akarta el is hozhatta megmutatni, átvettük, hogy milyen képek lehetnek egy ilyen albumban. Esküvői kép, családi fotó, testvérek együtt, gyerekek nagyszülőkkel, fontos események a családban: nyaralás, születésnap, kirándulás stb, sportolással kapcsolatos képek. Ezután készítették el a gyerekek a különböző rajzokat, melyekből a fotóalbum készült. Az Értékes emberek feladatnál megkértük őket, hogy írjanak öt embert, akik számukra nagyon fontosak és sorolják fel az illető legértékesebb tulajdonságait vagy azt, hogy miért fontos az adott személy a számukra. Beszélgettünk még arról, hogy mit is jelent a kapcsolatok ápolása, mit kell tennünk, hogy társas kapcsolataink jól működjenek, és hogy függ ez össze a boldogsággal. Végezetül csoportmunkában mesét írtak a magányos törpéről. Kisebb javítások után az alábbi mesék születtek:

Egy barátság története
Naftalin, a törpe ma is magányosan sétálta körbe birtokát, hiszen valamiért egy ideje senki feléje sem nézett.
Naftalin más volt, mint a többi, más volt a kinézete. A kis törpe fülei sokkal hegyesebbek voltak, mint az átlagos törpfülek és elálltak a fejétől, mint két „Dumbófül” csak hegyesen. Emiatt eltávolodtak tőle a többiek. Minden reggel magányosan kelt, este magányosan feküdt. Séta közben útba ejtette a közeli erdőt, hogy szedjen egy kis szedret. Egyszer csak egy idegen hangot hallott a bokorból. Nagyon megrémült és nyomban hazafutott. Így ment ez három napig, a negyedik napon nekibátorodva odalopózott egy közeli fához és csendben hallgatózott. Óvatlan volt, megcsúszott a lába a sárban és nagyot huppanva esett a hátsó felére. Ekkor előugrott a bokorból egy manófiú. Erős, mély hangon megszólalt:
– Szia! Komoly vagyok – mondta a manó.
– Hát, azt látom – felelte Naftalin
– Nem, öööö.. te félreértettél, nekem ez a nevem.
– Ja, bocsi! Ne haragudj!
– Semmi baj, sokan el szokták téveszteni a nevemet.
– Neked sok barátod van a manók között? – kérdezte a törpe.
– Igen, nagyon sok. Miért kérdezed, neked nincsenek barátaid? – érdeklődött Komoly.
– Nem igazán- szomorkodott Naftalin.
– Akkor majd én leszek a legjobb barátod. Szeretnéd?
– Persze, hogy szeretném. De tényleg barátkoznál velem?
– Szívesen, gyere, menjünk a játszótérre!
– És…, ööö.., téged nem zavarnak a füleim? – kérdezte óvatosan a kis törp.
– Nem, mi a baj a füleiddel?
– Tudod mit, igazából semmi – válaszolta boldogan Naftalin.
Komoly kézen fogta Naftalin és elindultak a játszótérre. Naftalin nagyon, de nagyon boldog volt. Ettől kezdve elválaszthatatlan barátok lettek.

Naftalin és a nagy titok
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magányos törpe, akit Naftalinnak hívtak.
Ez a törp búsan élt egymagában egy erdei kunyhóban. Telt-múlt az idő, s egy szombat esti napon bekopogtattak hozzá. A kis törpe megijedt, hisz senki sem látogatta, nem szoktak hozzá vendégek érkezni. Erőt vett magán és odasurrant az ajtóhoz. Elszámolt magában háromig, majd lassan kinyitotta az ajtót. Az ajtóban egy másik törpe állt, aki sírdogált. Naftalin megkérdezte, hogy ki ő és mi járatban van.
– Szervusz! Az én nevem Hapci – mondta az idegen. Téged hogy hívnak?
– Engem Naftalinnak. Miért sírsz?
– Mert eltévedtem és nem tudom hová mehetnék. Mi tévő legyek? – kérdezte a vendég elkeseredetten.
– Majd én befogadlak – szólt a házigazda.
Telt-múlt az idő, a két törpike jól meg volt egymással. Egyszer Naftalin úgy döntött, hogy megkérdezi pajtásától, hogy honnan jött és miért él egyedül. Hapci megdöbbent, hiszen soha senki se kérdezte meg tőle, hogy mi a baja.
– Hát, igazából ez egy hosszú történet és talán nem is érdekel téged – mondta Hapci.
– Nekem elmesélheted, igazán ráérek és szívesen meg is hallgatlak.
– Ez egy réges-régi történet – kezdte a szomorú kis ember -, még akkor kezdődött, amikor egészen kicsi gyerek voltam. Volt nekem egy apám, egy anyán és egy kis öcsém. A szüleim egy szép napon összevesztek és különváltak az útjaik. Ezután hárman éldegéltünk tovább, de sajnos el kellett hagynunk szeretett otthonunkat, mert apánk elfoglalta.
Naftalint elkezdte egyre jobban érdekelni a történet. Úgy beleélte magát a mesébe, mintha vele esett volna meg. Hapci folytatta:
– Mentünk, mentünk, mendegéltünk a kerek erdőben, míg egy odvas fához nem értünk. Ott letelepedtünk. Egy napon arra tévedt egy óriási medve. Az anyukánk pont akkor jött haza élelemszerzésből. Amikor meglátta a hatalmas jószágot csak az járt a fejében, hogy minket megvédjen, ezért nekitámadt a medvének. A küzdelem végén anyánk végső leheletével odakiáltott nekünk, hogy menjünk amerre csak látunk, ő most elmegy, de mindig a szívében fog őrizni bennünket. Aztán anyánk egyet sóhajtott és eltávozott. Elmenekültünk, végtelenül szomorúak voltunk, mindig csak anyánk utolsó szavaira tudtunk gondolni. Teltek a napok, édesanyánk elvesztése még mindig nagyon fájt, de mit tehettünk, tovább kellett lépnünk. Kifogytunk az élelemből, alig lehetett valamit találni az erdőben, ezért öcsémet elküldtem az erdő melletti mezőre gombát szedni, míg én a fák között gyűjtöttem élelmet. Eljött az este és a testvérem nem tért vissza. Azóta sem hallottam róla semmit, hosszú évek óta keresem, de hiába.
Ekkor már Naftalin is nagyon izgatott volt és beleszólt a történetbe:
– Nem tudod véletlenül, hogy hívták a testvéredet? – kérdezte izgatottan.
– Sajnos nem, olyan rég volt, elfelejtettem. Annyit tudok, hogy az apukámról nevezték el.
– Nem véletlenül Naftalin volt az édesapád neve? – tudakolta a zaklatott törpe.
– Hát,…. lehetséges. Igen, valami ilyesmi volt a neve – válaszolt Hapci.
– Várjunk csak! Úr Isten! Lehetséges volna….?
– Mi volna lehetséges?
– Hogy mi testvérek vagyunk. Nekem is volt egy bátyám, akit elvesztettem, nekem is voltak szüleim, akik elváltak, egy odvas fában éldegéltünk, mikor jött a medve….
– Hihetetlen – vágott szavába a másik törpe-, olyan régóta kereslek! Végre megtaláltuk egymást.
A két törpe sírva borult egymás nyakába, olyan boldogok voltak, mint még soha. Azóta is együtt élnek boldogságban, szeretetben, békességben és talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A megtalált család
Naftalin, a törpe ma is magányosan sétálta körbe birtokát, hiszen valamiért egy ideje senki feléje sem nézett.
Egyszer meglátott egy zöld ruhás emberkét. Az első nap csak távolról nézegette ki is lehet ő. A második nap már közelebb ment hozzá, harmadik nap pedig meg is szólította. Megtudta, hogy hívják. A neve Xifon és ő is egyedülálló törpe. Annyit beszélgettek, hogy rájuk sötétedett, de megbeszélték, hogy másnap is találkoznak. A következő napokat együtt töltötték, játszottak, sétáltak az erdőben és rengeteget beszélgettek. Nagyon jó barátok lettek, már nem volt magányos egyikük sem. Egy szép napon az egyik bokorban egy gomba alatt kuporogva megláttak egy árva kis rókát. Annyira megsajnálták a kis teremtményt, hogy hazavitték, megmosdatták, megetették, megitatták. Ezentúl gondját viselték, minden nap játszottak vele, ellátták, sétáltatták. Legboldogabb napjuk Naftalin születésnapja volt. Xifon és a kis róka titokban tortát és süteményt sütöttek, majd reggel ágyba vitték a finomságokat az ünnepeltnek. Felköszöntötték, vidáman töltötték az egész napot.
Naftalin este az ágyban arra gondolt, hogy megtalálta a családját és boldogan szenderült álomba.

A szomorú törpe
Naftalin, a törpe ma is magányosan sétálta körbe birtokát, hiszen valamiért egy ideje senki feléje sem nézett.
Egyik nap egy királyfi tévedt arra és megkérdezte, hogy miért ilyen bánatos.
– Azért vagyok bánatos, mert nagyon magányos vagyok, nem barátkozik velem senki– mondta Naftalin.
A királyfi megsajnálta és hazavitte magával az otthonába. A törpe nagyon jól érezte magát, de aztán egy idő után hiányozni kezdett neki az otthona. Arra gondolt, hogy visszamegy a birtokára, de azon is elgondolkodott, ha hazamegy megint magányos lesz. Tanácstalan volt, nem tudott dönteni. Megkérdezte a királyfit, hogy mitévő legyen.
– Ezt én nem dönthetem el helyetted, úgy dönts, ahogy a szíved diktálja! – válaszolt a királyfi.
Naftalin végül visszaköltözött a házába. Ahogy teltek-múltak a napok egyszer csak azt vette észre, hogy egyre többen járnak az erdőben. Napról-napra mindig valaki megjelent, Naftalin nem értette, hogy miért járnak feléje ennyien. Egy nap a királyfi meglátogatta és a kis törpe elmesélte neki, hogy mit tapasztalt. A királyfi azt mondta:
– Én küldtem oda az embereket, hogy ne legyél többé magányos. Hisz ez a barátok dolga. Nem?
– Nagyon hálás vagyok neked – mondta a törp.
Ettől a naptól kezdve nem volt szomorú Naftalin. Mindig volt kivel beszélgetnie.