Kis csapatommal először felidéztük az optimizmus gyakorlásával kapcsolatban végzett tevékenységeket és azok tapasztalatait: jobb optimistán hozzáállni ahhoz, amit az élet ad, és az, hogy milyennek látjuk az életet, nagyban függ attól is, hogy mire koncentrálunk a velünk, körülöttünk történő eseményekből. Ehhez segítségül hívtam azt a mesét, amit Bajzáth Mária mondott el előadásában a II. Pozitív Pedagógiai Konferencián a két vándorról és a városkapuban álló bölcsről, aki mindkét vándornak tulajdonképp azt mondta arról, hogy mit találhat majd a városban, ahova belép, amit addigi életében is megtapasztalt, hiszen az új helyen is csak azt fogja észrevenni, amit korábban is. Megbeszéltük, hogy az a vándor, amelyik csupa rosszat kapott az élettől, javíthatna lelki állapotán azzal, ha a szemléletét átformálná, és inkább a vele történő jó dolgokra figyelne fel.
Ezek után elkezdtük új témánkat, a társas kapcsolatokat. Beszélgettünk arról, hogy a mai világban, amikor ott a „kütyü” a kezünkben, nézhetünk rajta filmeket, hallgathatunk zenét, játszhatunk digitális játékokat, lájkolhatjuk a többieket… hopp! … ehhez már kellenek mások is. Szóval kellenek-e társak nekünk, és ha igen miért? Felidéztük, mikor van nagy szükségünk a barátokra, családtagokra, egyáltalán társakra. Milyen jó, ha elmesélhetjük nekik, ami fáj, ha ott állnak támogatóként a küzdelmeinkben, és persze, az örömeinket is milyen jó megosztani másokkal.
A következőkben különböző típusú kamaszokat ábrázoló rajzfigurákat tettem eléjük. Egy kis cetlire mindegyikhez oda kellett írniuk, hogy mi jellemző rájuk leginkább, milyen embertípust képviselnek, majd sorba kellett rakniuk aszerint, hogy melyiknek lehet a legtöbb és a legkevesebb barátja. Megbeszéltük miért gondolják így, és hogy van-e lehetőségük ezeknek a tiniknek másképp viselkedniük, és ennek megfelelően több barátot szerezniük. Arról is szóltunk, hogy nem a barátok mennyisége a fontosabb, hanem az embertársi kapcsolatok a minősége. Lehet valakinek kevesebb igaz barátja, és szintén neki, vagy valaki másnak meg sok felszínesebb pl. haveri kapcsolata.
A foglalkozás további részében azt vizsgáltuk, milyen is egy jó barát? Két csoportra osztottam őket, és kaptak egy-egy történetet, amit elő kellett adniuk, és a másik csapatnak el kellett mondania a tanulságokat. Az első történet a kecskepásztorról szólt, ahol azt láthatták, átfordítva az emberi kapcsolatokra a mesét, hogy valaki a régi barátait háttérbe szorítja, azért, hogy a kedvében járjon olyan más, még számára nem jól ismert embereknek, akiket a barátjainak szeretne megszerezni. A másik történetben a vadász nem bízik hűséges sólymában, mikor az olyan dolgot cselekszik, ami azt a látszatot kelti, mintha ellene volna, pedig csak egy nagy veszélyre akarja felhívni a figyelmét. A vadász ezt nem érti meg, és elüldözi magától a sólymot. Szerencsére kiderül az igazság, a vadász megbánja tettét, és a sólyom is visszatér. A diákok felismerték, hogy ennek a mesének az a tanulsága, hogy aki már sokszor tanúságát tette annak, hogy megbízhatunk benne, annak adjuk bizalmat akkor is, ha a látszat ellene szól.
Végül arra kértem őket, hogy keressenek meg egy olyan barátot vagy családtagot, akit nagyon szeretnek, de már rég találkoztak, és szervezzenek meg egy közös programot vele. Kiszínezhető meghívókat is osztottam ki nekik ehhez, hogy még kedvesebb meglepetés legyen a meghívott számára, és remélem, a diákjaim is újra élményekkel telve mesélnek majd erről, mint a hálaüzeneteket átadása után.