Majd megnövök én …
-írás-

A Bogyó és Babóca kiscsoportosai úgy képzelik el boldogan az életet, hogy felnőttkorban, a számukra kedves hivatást szeretnék űzni. A „Kicsi vagyok én, majd megnövök én” című énekkel hangolódtunk rá a Boldogságórás foglalkozásra, majd ezt követően minden gyermek meg lett kérdezve, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. A következő válaszok hangzottak el a gyermekek részéről:
• Benedek: „Én rendőr szeretnék lenni, ha nagy leszek!”
• Milán: „Én autószerelő szeretnék lenni!”
• Szofi: „Én Te szeretnék lenni!” (azaz óvónő)
• Noel: „Ha nagy leszek, én bácsi leszek!”
• Lilla: „Tűzoltó szeretnék lenni!”
• Alexandra: „Én anya szeretnék lenni!”
Miután a gyermekek megosztották felnőttkori vágyaikat, meghallgattuk a hónap dalát.

Az optimizmus gyakorlását egy óvodásoknak ajánlott relaxációs gyakorlattal a „Napimádással” kezdtük. Kis-középső csoportban egy héten átívelő tevékenységekkel gyakoroltuk az optimizmust. Bagdi Bella: Pozitív gyerek vagyok című dalát sokszor meghallgattuk a héten. A hozzá tartozó mozgás spontán alakult, a csoport körben ülve, összekapaszkodva jobbra- balra mozgott. Bemutattam a csoportnak Boldog Blankát és Szomorú Szilárdot (akik fakanálbáb formájában érkeztek hozzánk). A velük való játék során a gyermekek a szomorú és boldog arckifejezést is felvehették, próbálhatták. A szomorú csapat felvidítása minden esetben megtörtént. A mesével történő témafeldolgozás során, meghallgathatták a Tódi törpe varázsszemüvegéről szóló mesét is. Minden gyermek boldogan díszítette saját optimista szemüvegét, melyben minden szebb és jobb volt! Boldog Blanka és Szomorú Szilárd arcát felhasználva készítettem a csoportnak megfelelő létszámú papír gumicsizmát (őszhöz kapcsolódva), melyeken fele-fele arányban voltak boldog és szomorú arcok. A csizmákat lefelé fordítva helyeztük el a földön. Lassú futás után mindenki ráállt egy csizmára, vagyis boldog illetve szomorú csizmába lépett. Egyesével nézték meg milyen arcot rejt a csizmájuk és annak megfelelően mondtak történetet mikor voltak szomorúak és boldogok. Szomorú csizma esetében megkérdeztem a középsősöket: „Miért volt ez a szomorúság Neked később jó?” Sok ügyes válasz született. Például: „Szomorú voltam, mert nem ehettem fagyit!” ” Így nem fájdult meg a torkom!”
A hét zárásaként felkerült a Boldogság várának második lépcsőfokára az optimizmus jele és a gyerekek hazavihették a varázsszemüveget, hogy szüleikkel együtt is kipróbálhassák.