Az idei nevelési év második boldogságóráját tartottuk meg. Most nem a kezdő relaxációval kezdtem a foglalkozást, hanem beszélgetéssel. Nyugodt volt a csoport, ezért azt gondoltam, hogy egy beszélgetés jó kezdés lehet és be is vált. Két egyszerűnek tűnő kérdést tettem fel a gyermekeknek. Mi is az az optimizmus? Hallottátok e már ezt a kifejezést? Kis segítséggel néhány kisgyermek megtudta fogalmazni, hogy szerinte mit jelenthet az optimizmus, azonban nagyon sokat a hálá szó jelentésével keverték össze. Miután ezt tisztába tettük, bevezettem őket a foglalkozás anyagába. Kezdő relaxációval folytatva, amely az ” Égig érő fa vagyok, megnövök, mint a nagyok” volt, igyekeztünk minden pozitív energiát beszívni magunkba. Ezt követően még mindig arról beszélgettünk, hogy ki mit gondol arról, hogy jó e vagy sem, ha valaki pozitívan látja a világot, úgy éli az életét, hogy minden rendben van. Nagyon aranyosak voltak, hiszen a mindennapi életükből már tudtak arra példát mondani, hogy bizony sokszor kapnak pozitív megerősítést a szüleiktől, nagyszüleiktől, tőlünk vagy kistársaiktól egy-egy feladat elvégzésénél. Például: Nagyon ügyes vagy, meg tudod csinálni, ne add fel, csak így tovább, stb. Azt is megbeszéltük, hogy milyen hangulat párosul az optimista és a pesszimista emberekhez. Ehhez nagy segítség volt Szomorú Szilárd és Boldog Blanka arca. Eljátszottuk mindkét „szereplőnk” lelki állapotát és számomra az derült ki, hogy a gyermekek nem szeretik a szomorúságot. Boldogság szerepel többnyire a mindennapjaikban és mi, felnőttek is egyre inkább igyekszünk őket boldognak látni és ehhez hozzájárulni. Igenis szükségük van arra, hogy minden pici dolognak tudjanak örülni és tudjanak bízni abban, hogy mindent sikerül elérniük. Sokszor mi felnőttek is tanulhatnánk a tiszta gyermeki lélektől, hiszen ők még nagyon fogékonyak a pozitív energiákra, nem mérgezi őket a mindennapok rossz hangulata.
Amikor megbeszéltük a hangulatok jelentését, elénekeltük és mozgással kísértük Bagdi Bella Pozitív gyerek vagyok című dalát. Amíg hagytam őket szabadon mozogni, addig én kimentem a csoportunk hátsó ajtaján és átváltozva Tódi Törpévé tértem vissza. Amíg leültem, addig a dajka néni megszólaltatta Boldog Dóra mesére hívó csengettyűjét és a gyerkek már mondták is a mesére hívó mondókát. Amikor beléptem a csoportba, figyeltem és láttam a kisgyermekek arcát. Meglepődöttek voltak, és örültek. Persze, tudták, hogy én vagyok, de játszottak, belementek az általam képviselt játékba, hogy most valóban Tódi Törpe jelent meg náluk, és mesélni fog nekik. Türelmesen, tátott szájjal hallgatták a mesémet. Nem kellett hozzá más eszköz, csak a jelmezem és én. Értették, hogy miről szól a mese. Igyekeztem interaktívvá tenni, mese közben körbe adatm a varázsszemüvegem, elmondták, mit látnak, és, hogy más a világ ettől. Megtanultuk a szebben látó mondókát, mindannyian feltettük a láthatatlan szemüvegünket és élveztük a szépet, a jót. A mese után mindenki elmondhatta, hogy mit látott szépnek. Tódi Törpe arra kérte a gyerkeket, hogy ez a szemüveg mindig legyen náluk, hogy amikor szükségük van rá, elő tudják venni és hogy nem legyenek szomorúak, mindenben lássák meg a jót és szépet. Miután elköszöntem tőlük és a valóságos énem került vissza a csoportba, elmesélték, hogy vendégük volt és mit beszélgettek. A következő feladatuk az volt, hogy leültek az asztalhoz, mindenki kapott egy kistükröt és le kellet rajzolni az önarcképüket, ahogyan ők látják saját magukat. Voltak kisgyermekek, akik szépen, részletesen ábrázoltak, viszont voltak olyan kisgyermekek is, akiknek a rajza meglepő volt számomra. Sajnos sok sötét szín és irka-firka szerepelt a képükön. Az arc elmosódott, összefirkált volt. Nem volt látható egyik érzékszervünk sem, csak a nagy sötétség és káosz!!!!!! Félelmetes volt abba belegondolni, hogy ha egy kisgyermek ilyennek látja saját magát, akkor mi lehet az ő fejében, lelkében. Ezért azt a célt tűztem ki magamnak, hogy ezekre a kisgyermekekre jobban odafigyelek, szemmel kísérem a lelki állapotukat és amikor csak lehetőség lesz rá, megpróbálom őket pozitív irányba terelgetni.
Ezt követően kiszíneztük az optimizmus jelét, elhelyeztük a második lépcsőfokon és zárásképpen ismét a Pozitív gyerek vagyuk dalra mozogtuk. Nagyon felszabadultak voltak és egyben azt láttam rajtuk, hogy fegyelmezettek, valóban a feladatra koncentráltak, senki nem kellett azon győzködni, hogy vegyen részt a foglalkozáson, hanem mindenki teljes szívvel és lélekkel ott volt. Büszke voltam/ vagyok rájuk. Szeretem, hogy ilyen csoportom van! ❤

Tódi törpe bemutatásával kezdődött a tevékenység és történetének elmesélésével, aki arra ösztönözte a gyerekeket , hogy próbálják mindenben meglátni a szépet és a jót , azaz gyakorolni a pozitivitást. A gyerekek is elkészitették saját varázsszemüvegüket , amelyett izgalmak közepette feltettek és a pozitiv gyerek vagyok cimű dalt hallgatván szórakoztak.

Az optimizmus gyakorlását fordítottan vezettem be a csoportban,mert kíváncsi voltam mire emlékeznek az elmúlt évben tartott Boldogságórárol.Először egy titokzatos szemüveget készítettünk,ezzel is fokoztam a kíváncsiságukat,érdeklődésüket.Elmeséltem nekik,Bezzeg Andrea:Tódi törpe varázsszemüvege című történetet,és rájöttek mire használhatják a saját szemüvegüket!Jókívánságokat küldtünk egymásnak,ezzel erősítve önbizalmukat,kiemeltük a pozitív tulajdonságaikat,hogy megleljék magukban a boldogságot.

A foglalkozást a Lehullott a falevél, szelek szárnyán útra kél című mozgásutánzó mondókával kezdtük. Majd papírból kivágott színes falevelekkel játszottunk. Feldobtuk a magasba, majd megkerestük a színben és formában ugyanolyanokat párkereső játékkal. Végül felhúztuk az optimista szemüveget és azon keresztül fedeztük fel az őszi természet szépségeit.